* Hogy jutottál ehhez a témához?                                                                                                                  

— Egyrészt Facebook-felhasználóként én is találkoztam már a halállal kapcsolatos kommunikációval, fekete profilképpel. Másrészt korábban Rákóczi Ferenc hamvai 1906. évi hazahozatalának vajdasági vonatkozásait kutattam. Az egész újratemetés is volt, ilyen értelemben ez is kapcsolódik a mostani vizsgálódásomhoz. Az utóbbi két évben aztán az egyházaskéri temetkezési szokásokat, rítuscselekményeket gyűjtöttem, elsősorban azokat, amelyek az 1950-es, ’60-as évekig éltek, ez a kutatás egyébként hamarosan könyv formájában is megjelenik a Forum Könyvkiadó Intézetnél. Ezután megfigyeltem, hogyan változtak ezek a szokások, és a kutatásaim során találkoztam azzal a jelenséggel, hogy a fiatalabb adatszolgáltatók már egy kicsit másképp állnak hozzá a hagyományos rítusokhoz. Mivel elég gazdag az anyag, megpróbáltam összehasonlítani a múlt és a jelen temetkezési szokásait. Írtam egy körüzenetet a Facebook-barátaimnak: ha valaki lát az ismerősei között egy halállal vagy halálhírközléssel kapcsolatos megosztást, akkor azt legyen szíves továbbítani nekem privát üzenetben. Ez 2016. január 1-jén, 2-án történt, úgyhogy egy boldog új évet kívánó üzenettel elegyítettem a kérésem, hogy posztolják vagy küldjék el nekem a halállal kapcsolatos észrevételeiket. Kb. kétszáz ismerősöm továbbított, másolt be nekem linkeket.

Ekkor eldöntöttem, hogy senkinek a kommentje nem kerülhet be a dolgozatomba a beleegyezése nélkül, mert nem lenne etikus. Emiatt nem is illesztettem a tanulmányba neveket, csak életrajzi adatokat: életkor, foglalkozás, lakhely, születési hely. Megpróbáltam egész Vajdaságot lefedni. Persze felmerül a kérdés, hogy egy Facebook-profil mennyire tükröz valakit. Ez a kutatás — melynek végül A közösségi háló mint primer hírközlő lett a címe — csak egy nagyon kezdetleges vizsgálódás volt, lesz még folytatása. Már alakul is.

* Mi változott meg leginkább az ezzel kapcsolatos szokásokban?

— Elsősorban a halál hírüladásának formái. Régen a halálhírközlés elsődleges jele a harangozás volt. Habár a negyvenes-ötvenes éveiben járó réteg tartja még a régi formákat is, ma már a gyászoló család nem a templomba megy harangoztatni, hanem bejelentkezik a Facebookra. Régen az ablakba helyezték a gyertyát, ma ugyanígy online gyertyákat lehet látni a Gyertyaláng.hun. Nem tudom eléggé hangsúlyozni: a mai szokások nem tették szegényebbé a kultúránkat. A kultúra, a szokások állandóan változnak. Most is ennek vagyunk tanúi.

* De mégis, van olyan eleme a gyászolásnak, amely a népi kultúrában megvolt, a facebookos gyászkultúrában viszont már nincs meg?

— Van itt egy érdekes, új fogalom, az úgynevezett etnopszichiátria. Arra utalunk vele, amikor a pszichés betegségeket vagy akár esetünkben a gyászfeldolgozást saját közösségen belül gyógyítják, gyógyították. A hagyományos népi kultúrában jellemzően meg volt szabva, hogy egy férj halála esetén a feleségnek miként kell viselkednie: hogy egy évig feketét kell hordania, hogy milyen rendezvényeken, eseményeken vehet részt, milyen munkákat végezhet. Ha azonban sokáig gyászolt, sokat sírt, akkor a szomszéd átment, és egy hiedelemmel elegyítve magyarázta el neki, hogy helytelen, ha túl sokat siratja a párját. Például elmondta a gyászoló feleségnek, hogy tegnap éjjel az elhunyttal álmodott: nyakig volt a vízben, és arra kérte őt, hogy szóljon az özvegyének, ne sirassa, mert megfullad a könnyeiben. Ez nagyon gyakori a nép körében, és ezek a hiedelmek mind-mind hozzájárultak a gyászoló magatartásának alakulásához. Ehhez hasonló hiedelmekkel Facebookon nem találkoztam. Ezekben a közlésekben inkább az az érdekes, ahogy a halál utáni életről való gondolkodás jelenik meg bennük. Főleg a fiatalabb adatszolgáltatók esetében látható, hogy egy-egy megosztásban olyan mondatok fordulnak elő, hogy találkozunk a mennyben vagy a halál után. Szóval itt már a transzcendensről alkotott kép is megfigyelhető. Az is érdekes, hogy milyen dalokat osztanak meg. Gyakran előkerül a Gyertyák a síron és más olyan zeneszámok, amelyek szövegének lényege éppen ez: találkozunk még, és jóban leszünk odaát. Ez is mind a gyászfeldolgozás része. A régi mítoszok új formái ezek.

* Milyennek kellene lennie a gyász feldolgozásának, mi erről a véleményed?

— Természetesen van véleményem, de nem az a dolgom, hogy ezt közvetítsem. Az a baj, hogy ha elmondom, akkor az adatközlőim is elolvashatják, és egy részük hasonlóan kezd majd gondolkozni. Elmondok viszont egy történetet: Birinyi József, egy pesti néprajzkutató többször járt Csángóföldön farsangi népszokásokat kutatni. Három egymást követő évben gyűjtöttek kamerával, mikrofonnal. A harmadik évben a felvonuláson már megjelent a műanyagból, szalagokból, rongyokból összeállított kamerás és a mikrofont mindenki képébe tologató maszkos figurája. Ott voltak ugyan az „eredetiek”, de már megjelent a közösségben a kifigurázott változatuk is. Birinyi ezzel a történettel mutatta be, hogy az ő jelenlétük mekkora hatással volt a közösségre. Ez persze bizonyos szinten elkerülhetetlen, de igyekezni kell minél kevésbé befolyásolni azokat, akiket kérdezünk.

* A Facebook egyik funkciója, hogy emlékeztet bennünket ismerőseink születésnapjára — mind az elhunytakéra, mind az élőkére. Többször láttam már, hogy boldog születésnapot kívántak egy elhunyt profilján…

— Vizsgálhatnánk, hogy a közösség vagy az ismerősök hogyan reagálnak erre. Olyan felhasználók is vannak, akik tudják, hogy a felköszöntött már nincs az élők sorában, mégis posztolják a jókívánságukat. Bizonyos módon ez is segíti a gyász feldolgozását, a megemésztését annak, hogy a másik már nincs közöttünk. Egy fiatal leányka például azt írta, remélem, jól vagy, és boldog szülinapot kívánok a mennyben.

* Mi a véleményed a sírós hangulatjelekről? Nem veszít így a részvétnyilvánítás a méltóságából?

— Amíg ezek az emotikonok nem jelentek meg, csak a like szimbólum létezett, ezzel pedig az ember nem tudta kifejezni az együttérzését egy-egy ilyen eset kapcsán. Szerintem az emotikonok megjelenése hozzájárult ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon. Bizonyos nézetek szerint azonban ily módon nem az együttérzésünket fejezzük ki, hanem csak azért csináljuk, hogy mások lássák. Viszont ez ugyanúgy létezett a népi kultúrában is: egy-egy család olykor csak azért ment el egy temetésre, hogy a település lakosainak megmutassa, együttérez a gyászolókkal. A neten is érezhető a posztok által, hogy ki milyen közel áll a gyászoló családhoz. Akinek az elhunyttal kapcsolatos személyes élményei vannak, az a halálhírközlés falán megosztja ezeket, esetleg ír egy hosszabb, nosztalgikus visszaemlékezést. A valódi érdeklődést egyébként a leggyakrabban a további kérdésekkel fejezik ki: Mi történt? Mikor halt meg? Mikor lesz a temetés?

* Mik a terveid, hogyan folytatod a téma kutatását?

— A netkutatásoknak fontos irányelvük, hogy nemcsak az interneten, hanem elsősorban a megszokott terepen kell végezni a munkát, az online világ ennek csak kiegészítése. Személyes mélyinterjúkat szeretnék készíteni, megfigyelni, hogy a profiltulajdonosok hogyan viszonyulnak a posztjaikhoz, mik voltak az indíttatásaik a való életben. De annyiféleképpen meg lehet még közelíteni ezt a kérdést! Külön meg lehetne vizsgálni a facebookos emlékprofilokat vagy az emlékcsoportokat. Minden típusról külön tanulmányt írhatunk, hiszen megfigyelhetjük, hogy egy-egy posztoló az emlékcsoporton belül hogyan viszonyul az elhunythoz, milyen kapcsolata volt vele az élete során, és hogy milyen indíttatásból élteti az adott elhunytnak az emlékét azáltal, hogy évente vagy félévente újra és újra megosztja a saját kis visszaemlékezéseit.

Szóval ezt a mély merítést, melyet 2016 elején végeztem, most kis elemekre bontom, és valahogy így kívánom megkapni a végső képet, mely aztán segíthet abban, hogy felmérjük, milyen változásokon ment át a temetkezési szokásmodell.