— Elég rendezetlen családi körülmények között nőttem fel — kezdi az idős asszony. — Az anyám tizenkét gyereket szült, de csak heten nőttünk fel, a többi testvérem néhány napos korában meghalt. Egy kanizsai, jómódú vendéglátó Isten háta mögötti tanyáján éltünk — az apám volt a tanya és a körülötte elterülő tizennyolc hold szántó mindenese. Anyám a ház körüli munkát végezte, melybe mi, gyerekek is besegítettünk, ki-ki a maga ereje szerint. A közelünkben sem másik tanya, sem járható út nem volt. A két széles hátú mura ló esőben alig tudta elhúzni a kocsit a faluig, így ha valaki beteg volt közülünk, nem nagyon rohantunk orvoshoz. Mivel a legközelebbi iskola is körülbelül négy kilométerre volt a tanyától, csak a négy fiútestvérem járta ki a négy osztályt, mi, lányok csak a nevünket tudtuk leírni. Azt hiszem, én sóvárogtam legjobban a tudás után, így a testvéreimtől megtanultam írni és olvasni is.

Az apám szeretett inni, káromkodott is cudarul, és ha a helyzet „úgy kívánta”, erőszakosan viselkedett. Elsősorban anyámat bántalmazta, de mi is megkaptuk a magunkét. Egy olyan zárt közösség voltunk, amelyben az és úgy történt, amit és ahogyan ő akarta — senki sem mert ellene szólni semmit.

A férfitestvéreim katonasorba nőttek, majd rendre megnősültek, és elkerültek a tanyáról. A lányok közül elsőként a húgom ment férjhez, és a párja családjához, Bánátba került. Ősszel házasodtak, a karácsonyi ünnepekre anyám egy fonott kosárba élelmet csomagolt, és mivel én voltam a „legokosabb”, engem ültettek vonatra, és én vittem el a felpucolt kakast, tojást, diót, mákot a fiataloknak. Két hétig voltam vendégségben, ez idő alatt ismerkedtem össze a sógorom testvérével, aki az ottlétem utolsó estéjén két kollégájával az istállóban többször is megerőszakolt. Otthon persze meg sem mertem pisszenni, csak akkor vették észre a történteket, amikor a terhesség már látszott rajtam. Ne kérdezze, mit kaptam az apámtól, de a lányomat megszültem, és a szüleim nem vették el tőlem.

Közben rettenetesen sokat szenvedtem — az apám úgy vert, mint egy lovat, és az erkölcstelenségemet, az általam okozott szégyent mindig a szememre vetette. Hároméves volt a lányom, amikor hozzáadtak egy idősebb férfihoz, akit addig mindössze kétszer láttam, de elfogadta a lányomat is. A férjem családja valamivel jómódúbb volt, mint az enyém, az udvarukban volt egy alsó épület szoba-konyhával, ez lett az otthonom. Meg a kálváriám színhelye. Őszintén szólva nem volt ő gonosz ember, egyszerűen csak azt akarta, hogy tudják, ki a férfi a családban, és kinek hallgass a neve. Ha nagyon dühös volt, engem kocsilőccsel vert, de a lányomat soha nem bántotta. Úgy nevelte fel, hogy mindent megadott neki. Szakközépiskolát fejezett be, elég jó nevű varrónő lett belőle. Férjhez ment, és két szép fiuk van, meg családi házuk.

A férjemmel sohasem beszéltünk róla, hogy nem ő a lányom apja, de ha nagyon dühös volt, rám olvasta az erkölcstelenségemet, és minden alkalommal meg is kaptam érte azt, amit szerinte megérdemeltem. De tudja, én sohasem lázadtam. Amíg összegörnyedve, szó nélkül tűrtem az ütéseket, mindig arra gondoltam, igaza van — ha annak idején hangosabban ordítottam volna segítségért, talán tisztességes maradhattam volna. Ő csak azt tette, amit minden férfi megtett volna: büntetett azért, amit csináltam.

Egyébként átlagos családi életet éltünk, noha közös gyerekünk nem lett. Vasárnaponként templomba jártunk, és mások előtt sosem bántalmazott vagy szidott. Rengeteget dolgozott, nem herdálta el a pénzt, családi házat is építettünk, melyet új bútorral tettünk szebbé. Több mint harminc évet éltünk le együtt, amikor hirtelen meghalt. Én őszintén gyászoltam, semmit sem róttam fel neki. De ennek ellenére örökre megmarad emlékezetemben az a nap, amikor a vejem váratlanul betoppant hozzánk, a férjem meg éppen az egyik „nevelési” módszerét alkalmazta rajtam. A vőm szinte megbénult, szó nélkül állt az ajtóban, miközben a férjem behívta, és ezt mondta: „Nincs itt semmi hüledeznivaló, errefelé így kerek a világ, nálunk tudni kell, kinek hol a helye.” Lassan már öt éve, hogy eltemettük, de még most is azt mondom: ha verne, hát verne, csak élne! Hiszen amíg élt, család voltunk, semmiben sem különböztünk másoktól. Maga elhiszi, hogy azokban a családokban, amelyekről a tévé beszél, ezután jobb lesz a helyzet? Akkor miért vonják olyan gyakran vissza a feljelentésüket a megalázott asszonyok?