* Mondandód volt a szöveggel, melyet a versünnepre választottál — ezt nyilatkoztad a megmérettetés előtt, melyre Sziver János Társastervezés című versével készültél. Mi fogott meg Sziveri költészetében, és miért érezted magadhoz közel állónak ezt a művet?

— Őszintén megvallva, nem ismerem Sziveri költészetét, és őt magát sem olyan mértékben, mint kellene. Engem konkrétan ez a verse fogott meg, mikor az egyik lányom a Zsebtársulatból tavaly nyáron gyönyörűen elmondta az egyik tanyaszínházas fellépésünkkor. Akkor és ott, kint a természetben azt éreztem, hogy minden benne van, ami a vajdasági ember létének része. Magában foglalja a szalmabálákat, a végkimerültségig dolgozó embereket, az igazságtalanságot és azt, hogy inkább a földdel kellene tudni bánni, nem pedig az erkölcsről beszélni. És igaz, hogy nem vagyok sem János, sem harmincéves, de valahogy azt éreztem, értem, mit akar ez a pannóniai.

* Ez a kilátástalanság és a reményvesztettség a szülőföldön, mely ebben a szövegben megjelenik, már máskor is megtalált téged. Goretić Péter és Lennert Móger Tímea Menni vagy nem lenni című filmjében is játszottál, melyben egy másik aspektusból közelítetted meg a témát. Hogy állsz ezzel a kérdéssel?

— Nem tudok egyértelmű választ adni, mivel én magam is, mint sokan mások itt, Vajdaságban, mindennap foglalkozom ezzel a gonddal. Néha azt érzem, neki kell vágni a nagyvilágnak, kipróbálni új helyeken az életet, akár még munkát változtatni is, néha viszont felébred bennem az a kilátástalan szeretet, amely Sziveri versében is benne van. Konkrét terveim nincsenek semmivel kapcsolatban, rábíztam magam a történésekre. Ha egyszer majd el kell innen mennem, akkor elmegyek.

* Immár két és fél éve dolgozol a Zentai Magyar Kamaraszínházban, egy ideje egyedüli színésznőként. Ilyennek képzelted az akadémia utáni éveket? 

— Az ember mindig nagyot álmodik, mert úgy kell.

Persze, voltak vágyaim, hogy Hollywood, filmek, csillogás, és még mindig vannak, de jól érzem most magam ott, ahol vagyok, és azokkal, akikkel együtt dolgozom.

Mindig is az volt számomra a fontos, hogy dolgozzak, és most azt csinálom. Elég sokat. Szeretem ezeket a fiúkat, és bízom is bennük, támaszkodom is rájuk, de ugyanezt érzem felőlük is. Nehezen válnék meg tőlük. Csak fiúnapkor vagyok egy kicsit rossz helyzetben az ajándékok vásárlásakor…

* Kiállni a színpadra egyedül egy verssel vagy csapatban, többedmagaddal is egyként, teljesen mást kíván a színésztől. Mit ad számodra az egyik, és mit a másik előadói forma?

— A csapatmunkát jobban szeretem, mert nagyobb a biztonságérzetem. Ha szavalsz, egyedül állsz ki, csak magadra számíthatsz, ezt sokkal nehezebbnek élem meg. Noha annak is megvan a maga szépsége. Korábban én nem igazán foglalkoztam versmondással. A Versünnepet először is, illetve most, másodjára is egy kis kitérőnek, kísérletnek érzem. Szerintem magamnak is akartam bizonyítani, és éppen akkor találtam meg ezt a szöveget. De én sokkal inkább színésznek tartom magam, mint versmondónak.

* Megkérdeztem, hogy ilyennek képzelted-e az akadémia utáni éveket. Még az érdekelne, milyennek képzeled, milyennek szeretnéd a most következőket. Milyen színházban, milyen közösség előtt, milyen előadásokat játszva éreznéd a leghasznosabbnak, leghatékonyabbnak a munkád?

— Nem tudom. Én csak szeretnék dolgozni. Sokat.

Szeretnék úgy dolgozni, hogy élvezem. Hogy mások is élvezik azt, amit csinálok, akár a színpadon vagyok, akár ha a rendezésről van szó.

Persze folyamatosan fejleszteni fogom magam, mind testileg, mind szellemileg, mert fontos, hogy egy színészember soha ne elégedjen meg azzal, ahol tart, függetlenül attól, éppen hol van. Csak keresni kell az újat, az új embereket, helyzeteket, és nem kell félni semmitől, mert az nem élet.  Csinálni fogom a dolgom meg azt, amit jónak érzek.

Kattints az alábbi képre, és tekintsd meg a szerző adatlapját is:
Gyurkovics Virág