Sokan azt állítják, a múlás és a feledés emberi, a változás következménye. Telik-múlik az idő, fejlődik a világunk, de közben sokakat megváltoztat. Elsodródnak a különböző felfogások, szokások, és kíméletlenül tör előre világunk ura, a pénz. Meglehet, az igazi anyagi világ már jóval előbb bekopogtatott hozzánk is, és nem most, amikor a mindennapjainkért küzdünk. A napokban a nagykikindai Gerontológiai Központban jártam. Ebben az intézményben mindig szívélyes a fogadtatás mind a lakók, mind személyzet részéről is. Ezúttal is a városunk múltja után kutattam. Akulov Rudolf nevét immár a sportlegendák füzérében tartják számon. Rudi, ahogyan őt mindenki hívta, a múlt század ötvenes éveiben tornászként, majd tornatanárként és edzőként jegyzi a város sporttörténelme. Akkoriban a sport még szeretetet, barátkozást, bajnokságot jelentett, de mindenekelőtt fegyelmet. Az elért eredményeket nem pénzzel mérték. A sportnak szelleme volt, melyet ápoltak és féltve őriztek.
Az Akulov család nem kikindai. Akulov Iván az októberi forradalom idejében hagyta el hazáját, Oroszországot, és Szabadkán telepedett le. Itt ismerte meg a jövendőbeli feleségét, aki cseh származású volt. Házasságukból hamarosan megszületett Rudi, aki magyar környezetben nő fel, így aztán senki sem gondolná róla, hogy nem magyar anyanyelvű. Beszélgetésünk színtiszta magyar nyelven folyt:
- Hétéves koromban kezdtem el tornázni, a volt jugoszláv időben, a Sokol Egyesületben. Diákként már jó tornásznak számítottam. A háború alatt a munkás csapatban voltam, dolgoztunk, nem katonáskodtam. Ott egy magyar tiszttel kerültem jó barátságba. Az is tornász volt, így engedte, hogy munkaidőben is és utána is tornázzunk. A német megszállás alatt is összejöttünk, a volt jugoszláv tornászok. Pesten voltunk versenyen, de ott is jól megjártuk. Amikor visszajöttünk, bezártak bennünket, mert nem viselkedtünk úgy, ahogyan kell. A háború alatt a torna nekem sokat segített. Nagykikindára 1948-ban jöttem. Akkoriban még az egyesületünket Braća Sredojevnek hívták, később a Partizan nevet kapta. Itt kezdődött a karrierem, felemeltem az ifjúságot, de a lányokat is vezettem 1953-ig. Versenyekre jártunk, nagy sikereink voltak. Az egész társaságból már csak egy fiú van az élők sorában, Trifunović Branko.
* Miért szerette meg a tornát?
- A fegyelem miatt. Az apám elvezetett egy csehhez, aki gyerekkel is foglalkozott. Ott mindenki figyelmes, komoly és fegyelmezett volt. Később a csoportommal is hasonlóan viselkedtem, de azért viccelődtem, játszottam is velük. Most a 86. életévemben vagyok, és még mindig szeretnek az emberek. Egy ideig tornatanár voltam a Vuk Karadžić iskolában, de nem akartam ezen a pályán maradni. A moziban dolgoztam könyvelőként huszonkét évig, a tornával pedig a fennmaradt időmben foglalkoztam. Minden szabad időmet, a délutánt és az estét a Partizan teremében töltöttem. A torna volt az életem.
* Ki tudna ragadni egy eseményt, amely feledhetetlen a számára?
- 1946-ban Belgrádban voltam katona. Egy ottani tornaversenyen szép eredményt értem el: a második helyen végeztem. Ez a számomra igazi siker volt, még Tito elnök is végignézte a szereplésemet. Egyébként minden tornaszeren jó voltam, de úsztam, atletizáltam és fociztam is.
* Hol tanult meg úszni? A beszélőtársam kacagva válaszol:
- Kint a bányán, a Tózánál! Ott jöttünk össze a Partizanból, és minden május 2-án megfürödtünk. Május elsején pedig a Kiserdőben tornáztunk. Akkor voltunk Csókán, Törökkanizsán, Beodrán, Óbecsén.
* Mivel magyarázható, hogy akkoriban Kikindán olyan jó sportolók voltak?
- Kikindán mindig voltak jó sportolók, még ma is. Abban az időben nekünk meg volt a nyári terepünk. Este kivittük a tornaszereket, és ott tornáztunk. A közönség körülvette a Partizan udvarát, kívülről nézett minket. 1952-ben nagy sportszemlét rendeztünk kint a futballpályán, nagy sikerünk volt. Én nemcsak magyarázni tudtam, hanem meg is mutattam mindent a gyakorlatban.
* Miért vett mégis búcsút a sporttól?
- Akkor sértődtem meg, amikor a Partizan egyesületben az elnök azt mondta, hogy ezután nem fogok ingyen dolgozni, hanem 300 dinárt kapok minden tornaóra után. Ezt én elutasítottam, nem fogadhattam el. Mondtam is neki, amikor maguk behozzák a pénzt ebbe a terembe, a tornászok készek, feloszlik a csoport. Hogy miért? Mert tudtam, ha főiskolát végzett tornatanárok jönnek, megváltoztatják az addigi önkéntes társaságot. Ez egy idő múlva be is következett. Mi a gyerekektől nem kértünk tagsági díjat, szeretetből jöttek, önként. Manapság már a gyerekekkel nem foglakoznak. Össze kell szedni őket, hogy együtt játszanak, akkor látszik, ki a jobb. Azután lehet válogatni, hogy mi legyen belőlük. Meg kell alakítani a csapatot. De nem úgy, hogy a gyerekeket rákényszerítik, hogy kosárlabdát játsszanak! No de mit csináljunk, ez most így megy. A másik nagy probléma pedig a pénzben rejlik. Ma kereskednek a játékosokkal. Aki egy kicsit jobb, az mindjárt egy kicsit többet kap, és elmegy a másik klubba.
Itt Rudi ismét kacagva teszi hozzá: - Az nem sport!
* Hány évet foglalkozott aktívan tornával?
- 34 évig, a 35.-ben hagytam abba. A mindenem volt a torna. Az jelentette számomra az életet. Soha nem építettem karriert magamnak, szerettem tornázni. Többször próbáltak ösztökélni, hogy Rudi, muszáj! De én nem akartam semmit elfogadni. A gyerekeket, akik dolgoznak, azokat illeti a jutalom, nem engem. Én legalábbis úgy gondoltam, hogy nem az én érdemem. Én azért voltam ott, hogy őket tanítsam. Ma viszont fordítva van, érdekből akarnak menni, azért, hogy kiemelkedjenek a társaságból. Az életben később találkoztam sok gyerekkel, akiből ember lett. åk is megállítottak, és mesélték, hogy milyen szép volt, milyen jó volt. Mondom, az volt az életünk.
* Szívesen gondol vissza ezekre az időkre?
- Igen. A lányok közül sokan férjhez mentek, most már családos anyák. Nekik azt mondom, amikor találkozunk, ne nevezzenek többé tanáruknak, hiszen én már nem vagyok az.
Itt ismét szívből fakadó kacagás kíséri a szavait:
- Sose szerettem a titulust. Nem! Én mindenkinek Rudi voltam.
Rudi életigenlésétől feltöltődve jöttem ki az idősek otthonából. Nem túlzás, de mellette egyszerűen felvidul az ember, társaiba újra meg újra életkedvet tud önteni. Mégis: egy dolog nagyon bántott, Rudi pedig sajnálta, hogy nem mutathatott fényképeket az elmúlt évekről.
- Elvitték az unokáim. Azt mondták, ,,ej deda”, elvisszük, ez nekünk kell!
Kép és szöveg: