A rendezvény a zsúfolásig megtelt könyvtárban a Kiscimbora énekegyüttes előadásában a himnusszal kezdődött.

Az eseményt Fenyvesi Szilvia, a könyvtár alkalmazottja nyitotta meg. A kultúra megkülönböztet és hasonlóvá tesz — mondta. Átölelve és összekötve az időt eggyé fonja a múltat, a jelent és a jövőt. Őrzője és továbbadója a család, a közösség, az oktatás. A magyar kultúra volt az, ami az elmúlt századok megrázkódtatásain átsegítette és megőrizte a nemzetet. Tartalmát a zene, az irodalom, a történelem, a hagyomány, az anyanyelv, a magyarságtudat alkotta és alkotja. Az évszázadokon át továbbadott magyar nyelv és kultúra olyan érték, amelynek a megőrzése erkölcsi kötelességünk!

Az egybegyűlteket Lovas Djijanta, az intézmény igazgatónője és Szerda Balázs, a helyi önkormányzat tanácsának kultúrával és civil szervezetekkel megbízott tagja köszöntötte.

Szerda Balázs a Himnuszról szólva elmondta, hogy nemzeti dalunk ima és könyörgés, mely megtartóerőként naggyá teszi a magyar kultúrát, és reményét fejezte ki, hogy a fiatalok ezt érzik, értik és továbbviszik.

Aztán, ahogyan Fenyvesi Szilvia fogalmazott, egy különleges hangvételű műsor következett, mely a népdalok, a megzenésített versek és szavalatok által hozta közelebb Petőfi világát a fiatalokhoz is. A fellépők, Verebes Krnács Erika előadóművész, Baráth Hajnal Anna és Zsoldos Ervin verséneklők végigkísérték Petőfi életét a gyermekkorától a haláláig.

Az előadás Petőfi Sándor Szülőföldemen című versével kezdődött: „Itt születtem én… Most is hallom e dalt, elhangzott bár: Cserebogár, sárga cserebogár!” És a folytatás, versben vagy dalban: „Mindig biztattál, jó apám: Kövessem mesterségedet…” Elhangzik az örökös kérdés: „Hol vagytok ti régi játszótársak?”

Petőfi szép fiatalember volt. Szemében csillogott a mosoly és mennydörgött a harag, költészetében kigyulladt a lélek. Boldog akart lenni. A boldogságon a szabadságot értette, és a szerelmet. Fa leszek, ha fának vagy virága — álmodja és kérdezi: minek nevezzelek? Bánkódik, mert nem lett színész, rab lett, a szobája rabságában és megtette első esküjét. Lelkében tovább él a szerelem, reszket a bokor, mert madárka szállott rá, gombolyítja azt az érzelmet, amely átjárja szívét-lelkét. A hang megváltozik, a költő szerint eliramodik az élet, a halál és az elválás gondolata telepedik rá. „Lennék én folyóvíz”, pengeti a verséneklő a gitár húrjait, „hegyi folyam árja, ki darabos utját sziklák között járja… de csak úgy, ha szeretőm kis halacska volna, habjaimban úszna föl s le vígan lubickolva”.

A ritmust és a hang erejét megzavarja 1847 szele. Szép meghalni a hazáért, most is halnak és születnek, nem lesz vége az életnek. Világosságot! — kiált a következő vers: „Sötét a bánya, de égnek benne mécsek. Sötét az éj, de égnek benne csillagok.”

„Nem kérdem én, hogy mi leszek? Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok? S miért vagyok?” — őrlődik a kérdésen a költő, és a folytatásból érezni lehet, hogy sejti a választ. 1847 januárjában írta: „Ha férfi vagy, légy férfi s ne hitvány gyönge báb, mit kény és kedv szerint lök a sors idébb-odább.” Isten lángoszlopnak rendeli a költőket, állítja, és a szövegben valósággá válik a képzeletbeli kép, amint az alkotó kihúzza magát, és tovább szövi megkezdett gondolatát.

Az előadó egy évet visszalép, és felcsendül az ének: „Egy gondolat bánt engemet: ágyban párnák közt halni meg”, majd felébred a harcos szív, mely állít és javasol: „Még kér a nép, most adjatok neki! Vagy nem tudjátok mily szörnyű a nép, ha felkel, és nem kér, de vesz, ragad?” Gyorsulnak az események: „Bátran állom a csaták tüzét, megéneklem majd diadalmadat, Szabadság.”

„Föltámadott a tenger, a népnek tengere”, írja 1848 márciusában. „Reng és üvölt a tenger, hánykolódnak a hajók, süllyednek a pokolra, az árbóc és vitorla megtörve, tépve lóg.”

1849-ben a Csatában című versében mondja: „A földön is harag, az égen is harag! Kifolyt piros vér s piros napsugarak. A lemenő nap oly vad bíborban ragyog! Előre, katonák!”

A Mécsvirág tagjai elcsendesednek. A közönség soraiban sokatmondó csend. Mintha hosszú percek múlnának el, aztán felcsendül a szűnni nem akaró taps. A kultúrának, a költőnek, a fellépőknek. Mindnek egyszerre és egyenként. Az arcok rezzenéstelenek, a szemekben büszke fény. Ünnep!

Az évnyitó ünnepség mellett jubileumi kiállítást is megtekinthettek az érdeklődők. Ez a lehetőség január végéig él.