— Nagyon örülök, hogy megérvén ezt a kort, az idén lehetőségem nyílik a Galápagos-szigeteki, tavaly pedig a perui útra. Úgy veszem, hogy ez az utazás ajándék a Jóistentől annak alkalmából, hogy e hónapban betöltöm a hetvenötödik életévemet.

* Miért éppen a Galápagos-szigetek?

— Ez az állatok iránti szeretetemmel magyarázható. Évekkel ezelőtt lehetőségem adódott a nyílt óceánon delfinekkel úszni, ezek Isten legcsodálatosabb teremtményei, okosabbak, mint az emberek, a szeretetük végtelen. A Galápagos-szigetvilág részben azért is érdekel, mert ott olyan teremtményekkel találkozhatunk, amelyek nem gyakoriak a Földünk többi részén, kivéve talán a teknősöket. Amikor Kenyában jártam, találkoztunk százötven-kétszáz éves teknőcökkel. Behúzódtak a páncél alá, de én nem tudtam ebbe belenyugodni, így hát benyúltam, elkezdtem simogatni a fejüket, és egyszer csak jöttek kifelé. Ez csak azt bizonyítja, hogy a szeretet minden élő teremtmény sajátja, és ha megkapja, akkor megtörténik az ilyenfajta csoda.

* Az, hogy hetvenöt éves lesz, csupán egy évszám vagy ennél több?

— Időnként rácsodálkozom, néha hangosan fel is nevetek, ha az életkorom jut eszembe, mert fizikailag, hála a Jóistennek, nem érzem ennek a súlyát. Amikor látom, hogy némelyek ebben a korban mennyire boldogtalanok, mindig az jut eszembe, hogy én meg nagyon boldog vagyok. Akkor váltam igazán szabaddá — amennyire ezen a Földön az ember szabad lehet —, amikor 2011. október 1-jén felébredtem, és tudtam, hogy nincs többé tanítóképző, nincsenek kötelezettségek, szabad ember vagyok. Azt a felszabadultságot, amelyet akkor éreztem, nem tudom leírni! Igazam volt, mert azóta négy könyvet jelentettem meg. Amikor a legutóbbit elkészítettem, úgy gondoltam, egy kicsit talán pihenni kell, viszont ráébredtem, ha valakinek, hát nekem meg kell írnom a vajdasági magyar színházi lexikont. Ez egy négy évig tartó munka, s ha a Jóisten azt gondolja, hogy ezt nekem kell elvégeznem, akkor el is fogom tudni végezni. 1952/1953-tól színházi néző voltam Zomborban, abban a csodálatos neobarokk épületben, amely térségünk legszebb színháza. A színház egyébként meghatározó szerepet töltött be az életemben, a férjem, Bambach Róbert rendező volt, akivel megismerhettem ennek a világnak a belső létezési formáit, hogy mi a szakma és mi az azon felüli, a varázslat, mely miatt színházba járunk. A szabadkai Népszínház első negyven éve történetének megírásakor jöttem rá végérvényesen arra, hogy nem az örökkévalóságnak készítem a könyveimet, hanem amíg írok, végtelen öröm birtokosa vagyok, és amikor az öröm az embert hatalmába keríti, a külvilágra is másképp tud tekinteni. Persze hogy a Földön élek, kell a pénz, kell ebédelni, vacsorázni, reggelizni — ám én elsősorban szellemi lénynek tartom magam, és ez teszi lehetővé azt, hogy bevonzzam akár ezt a galápagosi utat vagy a peruit, vagy hogy a Matica Srpska színháztörténeti osztályának és szerkesztőbizottságának a tagja vagyok, s így a könyveim egy része szerb nyelven is megjelenhetett.

* A szabadságról beszélt. Érdekes, hogy sokan félnek ettől a szabadságtól, vagy nem tudnak vele mit kezdeni.

— Mert rosszul értelmezik. Hamvas Bélának a Mágia szutrában egy mondata arról szól, hogy az embernek világa van, és ez nem függ a környezettől. Valójában ugyanazt mondja, amit a Biblia is, vagyis hogy kezdetben volt az Ige — a szellem, mely erősebb az anyagnál. Ezt ma nagyon nehéz elhitetni az emberekkel, hiszen majdhogynem belefulladnak az anyagiasságba, és nem látnak túl rajta. Csak akkor beszélhetünk szabadságról, amikor az embernek a szelleme szabad, mely nem ismeri a fizikai határokat. Ha nyitott szemmel járunk, akkor megtapasztalhatjuk. Tegnap például Szegedre utaztam, a határon pedig két és fél órát vártam. Ez egy történet. Viszont az életünk nem erről és nem ezekről a határokról szól, hanem a szellemnek a szabadságáról, mely végtelen.

* Mérhetetlen derű árad önből. Nehéz volt ez felépíteni?

— Igen, ezt fel kellett építeni. Minden ember számára, hiszen a teremtésben nincs különbségtétel, megvan a lehetőség. Isten képére teremtettünk, bennünk van a lehetőség arra, hogy mivé válunk az életünk folyamán. Ennek a lehetőségnek a kibontása attól függ, hogy olyasmivel foglalkozunk-e, amire teremtettünk. Tanárként kezdtem, nagyon rövid voltam az, mert valójában nem akkor kellett annak lennem, hanem egy kicsit később, amikor már sok mindent megtapasztaltam, sok kérdésre választ kaptam. Dolgoztam levéltárban, ahol megtanítottak arra, hogy a tudományos munkában a legfontosabb a forrás. Az összes színháztörténeti, művelődéstörténeti könyvem olyan forrásokon alapul, amelyeket személyesen kutattam ki levéltárakban, könyvtárakban, folyóiratokban, könyvekben. Az első impulzust B. Szabó György tanár úrtól kaptam az egyetemen, aki egy dolgozatírás után nagyon kiborult, mert sokan „szalmáztak”, és úgy leszidott bennünket, hogy azt egy életre megjegyeztem. Annál is inkább, mert ezután történt, hogy elment Szlovéniába, és onnan koporsóban hozták vissza. Ez meghatározó utasítás volt, hogy ezentúl arra, amit csinálsz, figyelj oda, ne mondjál szépeket, még akkor sem, ha az jól hangzik, csak az igazságot keresd. Ha azt látják, hogy belőlem a nyugodtság meg a jókedv sugárzik — függetlenül attól, hogy hetvenöt évesen teljesen egyedül állok a világban, csak barátaim vannak, hiszen mindenki, aki hozzám közel állt, az már fentről vigyázz rám —, ez azért van így, mert pontosan azt tettem, amit kellett, amiért erre a földre megtestesültem. A gyerekeknek az egyetemen gyakran elmondtam, hogyha találkoznak idős emberekkel, és úgy látják, gonoszok, elégedetlenek, akkor nem gyűlölni kell őket, hanem szánni, mert ez azt jelenti, hogy amiért erre a földre születtek, azt nem teljesítették. A lelke mélyén minden ember tudja, hogy hol tart, mi van vele. Ezt be lehet fedni sok mindennel, mostanában az anyaggal takarjuk, Baál világában élünk újfent. De a mélyben ez dolgozik. A lelkiismeret.

* Fontos-e, hogy érkezik-e visszacsatolás a környezetéből, és ha igen, akkor milyen?

— Minden embernek felelőssége van a közösség iránt, melyben élt vagy él. Ez a felelősség pedig nagyon sokrétű. Az is politikum, amikor megírunk egy könyvet annak érdekében, hogy a közösségünk megismerje önmagát. A munkámmal, azzal, hogy a vajdasági magyarság művelődéstörténetét kutattam, és az idők homályából felszínre hoztam rengeteg tudnivalót, ezt tettem. A hosszú életnek a tapasztalata fogadtatta el velem a miatyánkból ezt a részt: „Legyen meg a te akaratod.” Amióta ezt beépítettem a gondolkodásomba, s tudok így viszonyulni a világhoz, nincsenek gondjaim. Azt is tudnunk kell, hogy nem a szép dolgok határozzák meg a fejlődésünket. Amikor a férjem 1982 májusában megkapta a diagnózist, hogy sikerült legyőznie a nyirokmirigyrákot, akkor én a nyakába borultam, és azt mondtam, ne haragudj, Robi, nem az a legszebb pillanat, amikor hozzád mentem feleségül, hanem ez. Aztán kiderült, hogy ez a pillanat volt a lehető legborzasztóbb az életünkben, hiszen a férjem egy hónap múlva meghalt, mert „bebetonozták” ugyan a nyirokmirigy-történetet, viszont a tüdeje teljesen kifehéredett. Tehát a pillanat és a távlat közötti különbség nagyon fontos. És azt is tudom, hogy ha valamit akarok, de nem sikerül, az okkal nem sikerül, még ha nem is tudom rögtön, miért.

* Milyen tervei vannak a színháztörténeti lexikon összeállításán túl?

— Esszéket továbbra is szeretnék írni, újabb kötetet jelentetnék meg az utazásaimról. Mindenki tudja, hogy a szülővárosomat végtelenül szeretem, nagyon büszke vagyok, hogy csodálatosan szépen rendezték a városközpontot, az én gyönyörű, kis evangélikus templomomat, mely ott van a színház mellett — s ez sem lehet véletlen. Szeretném megírni az én Zomboromnak a történetét. Ezzel tartozom a szülővárosomnak, mert útravalóul nagyon sok mindent kaptam tőle.