Nemrégiben olvastam valahol azt a bölcseletet, amely szerint ha te magad egyenesen állsz, akkor még véletlenül se nyomasszon az a tény, hogy az árnyékod görbe. Pontosabban hajlott, esetleg ferde. Vagy ha nagyon tájjellegűen akarok hangzani, akkor srég. Mert ugyebár a Temesközben, azaz Bánátban emberöltőkön keresztül volt meghatározó jellege a német nyelvnek. És nemcsak a különféle technikumokban, ahol eleve szükség volt a precízségre és a megbízhatóságra, de a gasztronómia terén is. Elegendő csak rágondolnom arra a bizonyos rinflájsra, amely kihagyhatatlan, szerves része volt családunk vasárnapi ebédjeinek. Levesben főtt húsos csont krumplival, sárgarépával, zöldséggel körítve, édes ízesítésű paradicsomszósszal nyakon öntve. Amikor pedig mindez megvolt, utána jöhetett a többi. Lévén ez csak afféle előétel vala. Annak idején.
Érdekesmód bármikor jegyzetírásra vetemednék, szép emlékű őseim is rendre körém telepednek. Ráadásul azzal a hamisíthatatlan szigorral, amely eleve megálljt parancsol irónomnak, ha akár a legcsekélyebb túlzásokra is merne vetemedni őkelme. Mert egy a való és megint más a képzelődés. Mondván, akár úgy is történhetett volna. Ha az a bizonyos ha ott nem lett volna.
Szóval, ezúttal ismét édesapám alakja rajzolódott ki a régmúlt homályából. Ősöm, eredeti szakmáját tekintve, bognármester volt, akinek inaskorában oktatójától szó szerint el kellett lopnia a szakma fortélyait. Így aztán aligha meglepő a tényállás, hogy idővel engem sem igazán tanítgatott. Legfeljebb annyit mondott, ha nagyon érdekel, akkor kinyitom a szemem és a fülem. Ja, és nem pöntyögök vissza! Mert azt ki nem állhatta. Szerencsémre átszállósokat sem osztogatott. A nagy ritkán reám bízott munkáknak pedig sallerok nélkül is lett látszatja: néha túl passzentosra sikeredett, néha pedig löttyent, mint a… Ilyenkor aztán apám csendesen végigmért, sóhajtott egyet, majd jött annak a bizonyos anekdotának a csattanója: „Mester úr, már harmadszor vágom, s még mindig rövid!” Ragaszkodott továbbá ahhoz is, hogy a görbe szó helyett inkább más kifejezést használjak. Állítólag a mesterét hívták úgy, akit még emlékeiben sem akart megbántani.
Mire e sorok megjelennek, néhány tyúklépéssel már a nappalok is hosszabbak lesznek. Mi több, talán árnyékunkat is viszontláthatjuk újfent. Lévén hiányzik. Egyre jobban. Ilyenkor — a gondtalan ünneplések után, a vidámságot sugalló esztendő kezdetén — meg kiváltképp.
