A palicsi Ivanics fivérek föld körüli gyalogtúrája a békességért (3.)
Az elmúlt héten még mindenki az olimpia lázában élt. Régi rekordidők, világraszóló csúcsteljesítmények dőltek meg és születtek újak, az érmeket számolták a sportolók, a kommentátorok, a nézők, a kormányfők...
A maguk módján Ferenc és István is csúcsot döntött a napokban. Augusztus 19-én ,,gyalogoltak'' bele túrájuk 400. napjába! Vagy másképp: távollétük 9600. órájába. Ha számításaim nem tévesek, valamikor szeptember 5-én (a mi időnk szerint reggel 6 órakor) várható, hogy a 10 000. órát is maguk mögött hagyják.
Ha a 400 nap alatt mindennap átlagosan 30 kilométert tettek volna meg, most már a tizenkétezredik kilométert jegyeznék. De ez korántsem valóságos adat. Vegyük úgy, hogy mindennek csak a ,,fele igaz'', vagyis, hogy minden másnap meneteltek. Akkor is bizony 6000 (hatezer!) kilométer van a talpuk alatt. (Bizonyára több is, hiszen csak ők tudják a pontos adatot, mikor mennyit haladtak, illetve hány napon szorultak kényszerpihenőre.)
Ha mondjuk, naponta (tehát kb. 200 napon át) átlagosan mindössze 6 órát mentek - óránként 5 km-es sebességgel, hogy meglegyen a napi 30 km-es ,,norma'' -, akkor is elmondhatjuk, hogy bizony 1200 óra aktív gyaloglás van mögöttük.
S belegondoltak már abba, hogy a 6000 kilométer mennyi lépés lehet? Ha az emberi lépték nagyságát mintegy 0,50 m-ben határozzuk meg (egyénenként változó, de többé-kevésbé ekkora), akkor gyors fejszámolással kideríthető, hogy Ferenc és István (külön-külön) eddig 12 millió lépést tett meg a békéért! Ugye, elképesztő?
A www. WorldWalk.blogol.hu oldalon Ferenc naplójában egyéb érdekes részleteket is felfedezhetnek.
* Említettétek, hogy fogorvoshoz kellett mennetek Marokkóban, Laayune-ban...
István: - Nekem kitört egy hátsó fogam, már csak a gyökerei maradtak meg, ami hetente begyulladt és fájt. Úgy kezeltem, hogy tűvel kiszúrtam a gennyzacskót, hogy az a véres trutymó kifolyjon belőle, és enyhüljön a fájdalom, de tudtam, hogy tarthatatlan ez az állapot. Ahogy pénzhez jutottunk, az egyik barátunk, akivel a laayune-i kiskocsmában ismerkedtünk össze egy szaharai tea mellett, taxiba ültetett, és elvitt egy fogorvoshoz. Hát mit mondjak, bizarr jelenet fogadott, mintha maga Quentin Tarantino rendezte volna. Egy közönséges lakásba, azaz mintha egy múlt század végi felcser vagy borbély műhelyébe léptem volna be. Semmi divatos cucc, meg a jól ismert fertőtlenítő szaga! Az orvos rém kedélyes, jópofa ember volt, a csapvíznél megmosta a kezét és a szerszámait (azt mondta, a vízben van annyi méreg, hogy fertőtlenítse azokat), s nekilátott a munkának. Még hogy fehér köpeny meg gumikesztyű! Egy kopott, bőr borítású, rozoga fogorvosi székbe ültetett, a tükör elé oldalt felsorakoztatott fogók közül előkapott egyet, és hipp-hopp, volt fog, nincs fog.
Ferenc: - Hál' istennek, a Lidokain injekciót azért Marokkóban is ismerik!
* Az utatok során mennyit fogytatok le?
István: - Induláskor 75-80 kiló voltam, most úgy 60-65 lehetek.
Ferenc: - Ha felemeljük a kezünket, pontosan megszámolhatók a bordáink, és szúr a csípőnk, a térdünk... Az utolsó két hónapban én 15 kilót úgy ledobtam magamról, mint a sicc. Persze, nem az étvággyal van baj. Ennénk mi háromszor többet, mint amennyit most naponta bekapunk, de a fehérjedús élelem (amire különben nagy szükségünk lenne, mert sok kalóriát égetünk el gyaloglás közben) mindenütt nagyon drága. Itt, a Nyugat-Szaharában nem is lehet kapni semmiféle húst. Itt nincsenek áruházak, hentesek, a pici kis boltokban csak halkonzervet, tejport, édességet lehet venni.
* Tudtommal védőoltást sem vettetek fel indulás előtt...
Ferenc: - Arra eddig nem is volt szükség. Olyan országokon haladtunk át, ahol egyébként a turistákat sem kötelezik erre. Csak most a Nyugat-Szaharában, meg majd Mauritániában találkozhatunk sárgalázzal, tífusszal, maláriával..., de reméljük, hogy mindez messze elkerül majd bennünket. Ha lesz pénzünk rá, lehet, hogy felvesszük a védőoltásokat, ha nem, hát nem.
* Milyen súlyos a hátizsákotok?
Ferenc: - Most biztosan legalább harminc kilót nyom, hiszen csak a 10 liter víz már kiteszi a súly egyharmadát.
* A honvágyat ismeritek?
Ferenc: - Igen is, meg nem is. Németországban születtem, épp akkor, amikor kezdtem megismerni a környezetemet, a szüleim kitéptek onnan, hatévesen hazahoztak Palicsra. Amikor ebbe is belenyugodtam, jött a háború, s én átszöktem Magyarországra. Akkor úgy éreztem, cserbenhagyott az ország, ahol felnőttem, minek is ragaszkodjak hozzá. Úgy tűnik, ha akarnék, akkor sem tudnék már egy helyben maradni. Nagy a világ, mindig el lehetek benne valahol.
* Le akartok telepedni valahol útközben?
István: - Hát sajnos Hawaiit elkerüljük...
Ferenc: - Nem, nem akarunk sehol sem letelepedni. Sem Mauritániában, sem sehol Afrikában vagy Amerikában. Csak át akarunk gyalogolni a Földön, megnézni, voltaképpen milyen bolygón, milyen világban élünk.
István: - És egyszer majd hazatérünk a Keletről...
* S az még nem fordult meg a fejetekben, hogy visszaforduljatok?
Ferenc: - De igen, kétszer is a holtponton voltam. Először, amikor Spanyolországban vesztegeltünk egy hónapig, és éhbérért dolgoztunk egy smucig, geci angol házaspárnál, másodszor pedig Marokkóban fogott el a kétségbeesés, amikor elfogyott a pénzünk, és egy helyben tébláboltunk. Több napon át egy szeméttelepen laktunk, s a helybeliek etettek-itattak bennünket. Ez nagyon terhes volt a számomra, bár mondták, lazítsak, itt nincs úgy, mint Nyugaton, hogy mindezt vissza kell fizetnem, vagy örökre hálás lennem érte. Itt egyszerűen az emberek mentalitása, szokása, vallása, meg mit tudom én, mi, azt diktálja, hogy ha van egy falat kenyerük, akkor azt meg kell osztani azzal, aki épp mellette ül. Aztán amikor nagyon kilátástalan volt a helyzetünk, elmentünk a marokkói kéksisakosok központi bázisába segítséget kérni. Ott találkoztunk Moravek Csaba ezredessel, akinek jóvoltából 3-4 napig jókat ehettünk. Köszönet érte! Ezekben a napokban nagyon ki voltam borulva. Azt mondtam, francba mindennel, ha már mindenki elfelejtett bennünket, menjünk haza. Ha ideges vagyok, dühöngök, kiabálok. Olyankor még Istennel is nagyokat vitatkozom. De akkor mindig jön egy fordulat...
István: - És megyünk tovább.
Ferenc: - Igen, megyünk tovább. Ha abbahagynánk, ez egy bukott vállalkozás lenne, s én nem szeretek vesztes lenni.
(A folytatásban Ferenc és István arról mesél, hány cipőt koptattak el eddig, valamint arról, hogy mi fáj jobban a gyaloglástól: a talp, a váll vagy a hát.)