Ivanics Ferenc és István vakmerő kezdeményezéséről múlt heti számunkban kezdtünk el sorozatot, ezentúl pedig - a nekünk adott exkluzív interjú által - olvasóink folyamatosan figyelemmel kísérhetik megpróbáltatásaikat, élményeiket. Minderről persze tájékoztatót találhatnak a honlapjukon is, amelyet mindenki mindenkor elérhet a www. WorldWalk.blogol.hu címen. Mivel távol vannak hazájuktól, minden hozzászólásnak, üzenetnek, jó szónak, bátorításnak, ötletnek, segítségnek... nagyon örülnek. A levelesládájukban régi túrázók, hegymászók, természetjárók hozzászólásait, beszámolóit is szívesen látnák - hogy ne érezzék egyedül magukat a világban. És kérdezhetnek tőlük ezt-azt, örömmel válaszolnak rá. Esetleg hírt adhatnak nekik az itthoni történésekről.
Ez nem sok. Ennyit megtehetünk értük! Ismeretlenül, kötetlenül. Hiszen jómagam sem találkoztam még velük soha, e-mailen, telefonon tartom velük a kapcsolatot.
A barátság nem ismer határokat, formákat!
Hosszú, várakozással és aggodalommal teli tíz nap után, augusztus 13-án, szerdán este sikerült telefonon pár szót váltanom velük a hogylétükről. Nyugat-Szaharából, Boujdourból (ejtsd: Bozsdurból) jelentkeztek. Az öt napra tervezett gyalogtúrájuk a kiszámíthatatlan idő és az ebből eredő megfázás miatt elhúzódott 9 napra. Lázasak és legyengültek voltak mindketten, de hála a helyi lakosoknak, akik meleg szeretettel befogadták őket, gondos ápolásban részesülhettek. S ott, a homokos, kavicsos, kietlen táj, a semmi kellős közepén kaptak egy igazi, tanulságos leckét a barátságról, ami talán minden gyógyszernél többet ért... A részletekről a későbbiekben majd még írunk.
Most a Hét Napnak adott exluzív interjú anyagát közöljük.
* Mi volt eddigi gyalogtúrátokban a legnehezebb? Igaz, hogy végigkoldultátok Európát?!
Ferenc: - Igaz. Említettük már, hogy 150 euróval a zsebünkben indultunk el hazulról, számítva arra, hogy a beígért támogatásokat majd utunk során megkapjuk. Sajnos, ezek a pénzek féléves késéssel érkeztek meg, s addig is haladnunk kellett valahogy. Ekkor találtam ki a weboldalt, melyet Miko barátom odahaza technikailag gyorsan fel is épített, s ma is ő ,,üzemelteti''. Tehát körutunk során, ha megálltunk valahol egy kisvárosban vagy faluban, első dolgunk az volt, hogy betértünk egy vendéglőbe, egy étkezdébe, egy cukrászdába vagy egy pékségbe, s elmondtuk, kik vagyunk, mire vállalkoztunk, s ha támogat bennünket étellel-itallal, a neve bekerül a ,,nagykönyv''-be. Ha felkeresed a blogunkat, a támogatók címszó alatt rengeteg étterem és pékség és magánszemély nevét olvashatod.
István: - Persze, ez most így szépen hangzik, de legtöbbször igen megalázó volt ez a kéregetés, mert ágrólszakadt koldusnak néztek bennünket, és úgy is viselkedtek velünk szemben. Adtak egy veknit vagy Croasan fánkot, s ennyi. Ritka alkalmakkor csakugyan terített asztalnál is ehettünk, de ilyen fogadtatásban és megértésben csak kevésszer volt részünk. Igyekeztünk feltalálni magunkat, ha útközben ehető gyümölcsre leltünk, akkor szedtünk belőle. Spanyolországban például kéthetes narancsdiétát tartottunk.
Ferenc: - Számomra rémségesen kínos volt ez a kéregetés. Ez nem az én stílusom. Egy idő után már elegem lett a kellemetlen, rosszalló, lesajnáló tekintetekből és kézlegyintésekből, s nagyon lehangolódtam, depresszióba estem. Ilyenkor ideges és szinte kezelhetetlen vagyok.
István: - Egy ilyen kéregetős nap jobban kimeríti az embert lelkileg, mint a hegymászás fizikailag. Egyszerűen összetöri, elveszi az életkedvét. Gyalogolni, menni tovább naponta 35-45 kilométert ezzel a teherrel nagyon nehéz.
* Az olvasókban bizonyára megfogalmazódott már egy olyan kérdés is, hogy útközben miért nem dolgoztok. Vállaltok valamilyen alkalmi munkát, kaptok egy kis zsebpénzt, aztán továbbálltok.
Ferenc: - Spanyolországban kipróbáltuk ezt, de nagyon balul sült el. Egy angol házaspárnál vállaltunk munkát, dolgoztunk is egy álló hónapig, aztán annyira kihasználták a helyzetünket, hogy úgyszólván csak alamizsnát fizettek a végén. Szinte ingyen munkaerő voltunk nekik. Neeeem, ezt nem akarom csinálni. Félreértés ne essék, nem a munka a büdös a számunkra, csak nekünk nem ez a célunk. Ha mindenhol megállnánk egy-két hónapra dolgozni, lehet, hogy csak 20 év múlva érnénk haza. És mi ezt nem így terveztük. Mi öt évet szántunk erre a föld körüli gyalogtúrára. Hidd el, elég fárasztó munka nekünk a gyaloglás.
István: - No meg aztán itt Afrikában kinél és mit dolgozzunk?! Marokkóban legfeljebb a banánszüretelőkkel tarthattunk volna, akik épp annyi bért kapnak, amiből aznap el tudják látni magukat. A Nyugat-Szaharában, ahol kő meg homok meg pusztaság van, s gyíkot is alig látni néha, ott mit csináljunk? Lakott terület 150-200 kilométerenként található. årizzünk kecskét-birkát a beduin pásztoroknál? Vagy mondjuk Mauritániában vajon mibe kezdhetnénk bele? Mit javasolsz?
* S a Szaharát nem lehetett kikerülni? Olyan nagy ez a Föld, annyi járható útja van...
Ferenc: - A Szahara épp úgy része a Földnek, mint az osztrák Alpok vagy a dél-amerikai esőerdők. Lehet, sőt biztos, hogy ki lehetne kerülni, de mi nem akarjuk. Mi a Földünket akarjuk megismerni, teljes egészében, teljes és igazi szépségében. Közép-Szaharát nem érintjük, mi a Nyugat-Szaharát járjuk most az ún. National 1-es nemzetközi úton gyalogolva. Balról az óceán végtelen kékségével találkozunk minden reggel, ébredéskor, jobbról pedig a sivatag végtelen kopárságával és homokjának színével nézhetünk egész nap farkasszemet. Ja, igen, persze, felnézhetünk a ,,változatosság'' kedvéért a kék égboltra is. Olyan ez az útszakasz, mint egy pokoli büntetés, mint egy rémálom. Nappal fúj a szél, az apró homokszemcsék eldugaszolják fülünket-orrunkat, bekerülnek a szákba, a fogunk alá, a durvább homokszemcsék pedig felkarcolják a bőrünket. A páradús, rekkenő nappali hőmérsékletet éjszaka nyirkos, hideg levegő váltja fel, úgyhogy néha két nadrágban, pulóverben, kabátban is vacogunk a sátor alatt. Itt nincs semmiféle növény. Olyan száraz szamárkóróhoz hasonló valamit lehet olykor-olykor látni, amelyek megélnek a harmatból is, és néha-néha gyíkot vagy apró rovarféle állatkákat.
István: - Nagyon unalmas a táj. Itt egy kilométer ötnek számít, mert olyan lassan halad az idő.
* S hogyan telik egy-egy napotok?
István: - Hát gyaloglással...
* Jó, értem, csak...
István: - Reggel felkelünk, szétszedjük a sátrat, bepakolunk a hátizsákjainkba mindent, aztán felkapjuk őket a vállunkra, és elindulunk. Legyalogolunk kb. öt kilométert, akkor megállunk pihenni, inni-enni, utána ismét talpalunk, és így tovább, estig. Akkor valahol megállunk, sátrat verünk, ez a tereptől és az időjárási viszontagságoktól függően 10-40 percig is eltarthat. S ekkorra már olyan fáradtak leszünk, hogy bevágjuk magunkat a sátor alá, és alszunk. Másnap mindez ugyanígy ismétlődik.
* Hogy szolgál az egészségetek?
Ferenc: - A rossz és hiányos táplálkozást elsősorban a fogaink sínylették meg. Marokkót szardínián és lekváron éltük túl. Ezt lehetett csak konzervben kapni és magunkkal vinni. Meg ez volt a legolcsóbb. A Nyugat-Szaharában sem rózsásabb a helyzetünk. A településeken sem lehet szárított, sózott, füstölt vagy konzervált húsfélékhez jutni, az emberek vágás után, frissen elfogyasztják a kecskét-birkát. Az ún. kis trafikokban (boltokban) pedig tejpor, szardínia és lekvár kapható. A halkonzervekre már rá sem tudok nézni. Lehet, hogy ez okozta a hasmenést, amivel most nagyon megküzdöttünk, de az is lehet, hogy csak megfáztunk. Reméljük, gyorsan felépülünk, és tovább mehetünk. Üdvözüljük a szerkesztőséget és olvasóinkat Boujdourból!
(Folytatjuk)