A laayoune-i kiskocsmában szaharai tea mellett

2008. július 30.: ,,Üdvözlet Laayune-ból! Ma délelőtt felvettünk a bankból 2500 dirhamot. Holnap, holnapután továbblépünk. Hurrrááááá!!! Köszönjük a segítséget!''
2008. július 31.: ,,Most jöttem ki a fogorvostól, hála az égnek, megmentette a jobb első metszőfogamat. Ezen sokat izgultam, mert már átesett egy komoly javításon hat évvel ezelőtt. Most valami gyógyszert tömött bele, a végső tömés szombat délelőtt lesz. Tehát szombatig még itt kell maradnunk Laayune-ban, sajnos. Viszont tudjuk, hogy vasárnap reggel utazásunk folytatódik.''
2008. augusztus 2.: ,,Drámai esemény... Beleharaptam a kenyérbe, és kitört a jobb első metszőfogam. Rám jár a rúd. Teljesen ki vagyok akadva...''
Csak ízelítő azokból a levelekből, amelyeket júliusi kapcsolatteremtésünk óta kaptam Ivanics Ferenctől. Egyelőre ezek az utolsó üzeneteik, mert most már valahol Nyugat-Szaharában kutyagolnak, mely helyen általában 150-200 km után lelnek csak lakott településre, ahonnan hangfelvételt vagy e-mailt postázhatnak.
Ivanics Ferenc és István vakmerő kezdeményezéséről írtunk már lapunkban, de ezentúl folyamatosan követhetjük útjukat a megígért beszámolóik alapján (no és persze a honlapjukon, melyet mindenki mindenkor elérhet a www. WorldWalk.blogol.hu címen).
Most a Hét Napnak adott exkluzív interjú anyagát közöljük.
* Mi motivált benneteket egy ilyen extrém kalandra?
István: - Az ötlet, mint a labda, valamikor felpattant a levegőbe, csak el kellett kapni. Ki kellett várni a pillanatát. Kalandvágyó túrázóként már mindkettőnknek voltak előbbi élményei, tapasztalatai, amelyek csak érlelték a döntésünket. Az első túrámat nagyapám 30 éves motorbiciklijével tettem meg. Magyarországon, Ausztrián, Németországon, Hollandián, Belgiumon, Franciaországon és Olaszországon át mintegy 7000 kilométert száguldottam le 2005-ben. Félévnyi pihenés után pedig Denis barátommal a montenegrói tengerpartról gyalogoltunk haza, bizonyítván, hogy ennél nagyobb tettekre is képesek vagyunk. Bátyám, Ferenc 1996-ban egy hálózsákkal és 300 német márkával a zsebében, jó barátja kíséretében végigkerékpározta Európát, eljutott egész Párizsig. 4800 km-t tekert le 2 hónap alatt. 1998 tavaszán pedig 2 túratársával, kevéske élelemmel és egy hálózsákkal, pénz és térkép nélkül nekivágtak Montenegrónak. Szóval a szikra valahol már bennünk pislákolt, csak lángot kellett csiholni belőle. Nézd, család még nincs, erő meg van, tehát most vagy soha!
Ferenc: - Már kiskoromban is többet szerettem volna látni a világból. Aztán itt volt ez a háborús időszak, és gondolom, a vajdasági olvasóknak nem kell külön ecsetelnem, milyen is volt. Nekünk a baráti körünk igen színes, mondhatni, internacionális volt: horvát, bosnyák, albán is volt közöttük, és mi mind utáltuk a Milošević-rezsimet meg a háborút. Végső soron lényegtelen, hogy milyen nemzetiségű az ember, ha egyszer rájön, hogy hol van a rossznak a forrása, ellenszegül. S ha mindannyian a háború ellen fordulunk, akkor létrehozható egyfajta békesség. Még az utcánkban, Palicson is voltak ún. intellektuális szerbek, akik felfogták, hogy nem a szomszédjaikkal van a baj, hanem a szerbiai diktatórikus rendszer tehet mindarról, ami velük és velünk történik. Mi, fiatalok így meg tudtunk lenni békességben egymással. A mi gyalogtúránk üzenete tehát ez: ha az utcánkban, a házunkban, a családban, a baráti körünkben meg tudjuk teremteni a mi pici kis békeszigetünket, ha ott csökkenteni tudjuk a feszültségeket, akkor ez előbb-utóbb globális szinten is működni fog. Mi ilyen pici, helyi békességért és nem pedig a Worldpeace-ért, a globális világbékéért gyalogolunk. A Worldpeace-t a szépségkirálynők tisztje követelni. A mi tettünk az alapozásról szól. Arról, hogy nem kell mindjárt 25 lépcsőfokot átugorni a világbékéért, a földszinten is sokat tehetünk érte.
* 2007. július 15-én indultatok útra a Palicsi-tó partjáról, szinte üres zsebbel. Hogyan mertetek támogatás nélkül nekivágni egy ilyen hajmeresztően hosszú útnak? Felkészültetek ti egyáltalán erre a gyalogtúrára?
István: - Hogy gondolod: fizikailag vagy pszichikailag? Fizikailag nincs itt mit nagyon készülődni, gyalogolni kell, és kész. Végül is tettünk kisebb-nagyobb erőpróbákat a PalicsSzegedPalics közötti távon, mivel bátyám akkor már Szegeden élt.
Ferenc: - Ahová mások kerékpárral, motorbiciklivel, busszal vagy autóval közlekednek, és nem hosszabb táv 40 km-nél, oda mi szép türelmesen elgyalogoltunk. Indulás előtt egy-két hónapig így edzettük magunkat. Persze, nem mindennap.
István: - Akár gyalogolunk mindennap, akár nem, a vízhólyagok azért még ma is kijönnek a talpunkon.
Ferenc: - Már 2007 áprilisában megkezdtük a hírverését az utunknak. Mintegy 40 újságban, rádióban szerepeltünk itthon és Magyarországon. Vendégei voltunk a RTL Klub Reggeli műsorának, az MTV Kultúrházának, a szabadkai televíziónak... épp azért, hogy felfigyeljenek ránk és szponzoráljanak bennünket. Azt hittük, valaki fantáziát lát majd bennünk, s hasznot kovácsol magának abból, hogy mondjuk a cég logóját a hátizsákunkon végighordjuk az egész világon, s mivel tőkét kovácsol belőlünk, hát azt mondja, na itt van nektek is egy kis pénz, fiúk, hogy ne halljatok éhen. Hiszen ketten kértek egy átlagos fizetést, majd valahogy megoldjuk, nem olyan nagy dolog ez... Azt hittük, büszke lesz ránk Vajdaság, Magyarország... Hiszen nem kell nekünk semmi extra kiadás és semmiféle luxus, csak pénz ételre-italra, és néha ruhára (vagy fogorvosra, mint most). Szóval induláskor még úgy-ahogy parázslott a dolog, de most már izzása sincs, valahogy nem akar fellobbanni, lángra kapni, felpörögni. Biztosan mi vagyunk a gógyik, mert nem akarunk több órás tévéműsorban szerepelni, nem akarunk szuperhősök lenni, csak szerényen gyalogolunk. Hát ez a szerénység most visszaütött, mert két hétig, pénz nélkül kényszerpihenőre ítéltettünk.
István: - Nem hisznek nekünk az emberek. Vagy hülyének tartanak bennünket. ,,Milyen zöldségeket beszélnek? Hogy körbegyalogolják a földet? Ugyan már!''
Ferenc: - Induláskor a VMSZ-től kaptunk támogatást, de mire megvásároltuk mindazt, ami kellett az útra, maradt a zsebünkben 150 euró. Ezzel vágtunk neki Európának. Aztán kaptunk segítséget még a szabadkai, valamint a budapesti önkormányzattól is, ennek ellenére nagyjából végigkoldultuk Európát (a budapesti támogatást decemberben kaptuk meg). Na de ezt felejtsük el. Én bízom abban, hogy amint szaporodnak mögöttünk a kilométerek, vagy majd ahogy a fekete Afrikába érünk, valakinek majd csak érdekesek leszünk, és mellénk áll...
(Folytatjuk)
Laayoune (El Ajún)
Nyugat-Szahara fővárosa, vagyis a Marokkót elválasztó, még nem ratifikált határ után az első nagyobb település. Lakossága: a 2004. évi számadatok szerint 183 691.
Nyugat-Szahara az Atlanti-óceánt kísérő keskeny, tengerparti földrész. Nagy része sivatag. Államformája: alkotmányos monarchia. Hivatalos nyelve: arab és spanyol. Egykori spanyol gyarmatként függetlenségét 1976-ban vívta ki. Területe: 266 000 négyzetkilométer. Népesség: 267 405 (négyzetkilométerenként 1 fő).