1994-ben a nézők fele még felállt, és kiment a Ponyvaregény vetítéséről Cannes-ban, mert nem igazán érezték át a dialógusok végeláthatatlan sokaságát, a nem lineáris történetmesélést és az erőszakot. Mára viszont ezeknek az embereknek a legtöbbje is elismeri, hogy a Ponyvaregény a ’90-es évek meghatározó alkotása, olyan kultuszfilm, amelynek hatása máig érezhető. Nincs még egy film, amelyből ennyit idéznének az emberek, legyen szó akár egysorosokról vagy akár táncmozdulatokról.

A Kill Bill, a Jackie Brown, a Kutyaszorítóban, az Aljas nyolcas és még jó néhány film vagány rendezőjének legújabb alkotása valódi feelgoodfilm, egy kissé öncélú, de a végletekig szórakoztató mozi, mely jelentős hossza ellenére is képes arcon vágni a nézőt — ez pedig egy QT-film esetében nagyon is jó. Az 1969-es nagy szakadás esztendejében, amikor a napfényes és álmos Los Angelesben megjelentek a hippik, a filmipar teljes átalakuláson ment át, főhősünk, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) pedig koslat az epizódszerepek után, miután saját karrierjét feltéve egy lapra maga mögött hagyta a nagy sikerű Bounty Law című westernsorozat főszerepét.

Kaszkadőrjével és dublőrével, Cliff Boothtal (Brad Pitt) évek óta elválaszthatatlanok: utóbbi fuvarozza, vigyáz rá, megvárja a kocsiban, és megszereli az antennáját. Amíg Rick idegeskedik, dohányzik, és jobb esetben egy-egy westernben vagy sorozatepizódban főgonoszként ütik ki vagy lövik le a jófiúk, Cliff leginkább céltalanul bámészkodik, autót hajt, és csajokkal szemez. Amikor véget ér a meló, hazamegy, hogy lepukkant lakókocsijában megetesse kutyáját, Brandyt, akiről eleinte nem feltételezzük majd, hogy a végére főszereplővé válik.

Rick annak idején sztár volt, a luxushoz pedig máig ragaszkodik. Drága hollywoodi ingatlanja mellé fiatal pár költözik, a Rosemary gyermekének híres rendezője, Roman Polanski és a bájos szőkeség, a felesége, Sharon Tate (Margot Robbie). Ez az a pont, ahol a fikció és a valóság találkozik, és amelyből valami egészen bizarr katarzis kerekedik a végére. Időközben felbukkan a hírhedt Manson család, mely a valóságban hidegvérrel mészárolta le ’69-ben Polanski terhes feleségét, illetve annak barátait.

QT univerzumában semmi sem az, aminek látszik: Tarantino ugyanis már a Becstelen brigantikban megalkotta a fantázia-bosszúfilm műfaját, és nyilvánvalóvá tette, hogy ha úgy dönt, akár Bruce Leeből is egy arrogáns és tenyérbemászó figurát csinál. Ő ugyanis megteheti, emiatt pedig lehet szeretni vagy utálni. A Volt egyszer egy… Hollywood éppen ezért igencsak megosztó film lett: sokak szerint a mozi kétharmada arról szól, hogy Brad Pitt autót vezet, DiCaprio dohányzik, Margot Robbie pedig szexisen táncol. Cselekményben valóban hiány van, úgyhogy a sarkosított megállapítással valahol magam is egyetértek: dohányoznak, autóznak és táncolnak — de hogy hogyan teszik mindezt, az valami elképesztően stílusos.

QT ezúttal egy letűnt hollywoodi kornak és életérzésnek állít emléket. A filmben ismét főszerepet kap a zene, mely szinte mindig szól az autórádióból, a divat, a féktelenség és a fiktív márkák, melyek mára a Tarantino-filmek védjegyévé váltak, legyen szó akár a Red Apple cigarettáról vagy legújabban a Wolf’s Tooth kutyatápról. A film utolsó fél órája pedig igazi, hamisítatlan Tarantino: úgy rúg bennünket gyomorszájon, hogy magunkhoz sem tudunk majd térni. Minden az utolsó fél órára, az utolsó nagyjelenetre fut ki, s egy kicsit talán még sok is lesz egyszerre a szívünknek.

A Volt egyszer egy… Hollywood Quentin Tarantino kilencedik rendezése, mely egy szerelmes levél a régi Hollywoodnak, az aranykornak, melynek éppen a Manson-gyilkosságok vetettek véget. Rick Dalton figuráját Steve McQueenből és Burt Reynoldsból gyúrta össze, Cliff Booth karaktere pedig Burt Reynolds titokzatos testőrének megfelelője, aki a való életben szinte elválaszthatatlan volt Reynoldstól. DiCapriót és Pittet öröm nézni, Al Pacino pedig mellékszereplőként is zseniális. Tarantino-rajongóknak kötelező darab, januárra pedig az is kiderül majd, hogy az öt Golden Globe-jelölésből mennyit vált díjra ez az alkotás.