A küszöbön álló klímakatasztrófa és a szemünk előtt zajló ökológiai válság összeomlással fenyegeti nemcsak a világgazdaságot, de az egész emberi civilizációt is. Ki gondolta volna még nem is olyan régen, hogy Európa súlyos energetikai válsággal kénytelen szembesülni a tél küszöbén? De nem csak Európa kerülhet nehéz helyzetbe. Akár világszintű tendenciaváltozás is bekövetkezhet, akárcsak az 1970-es években. Az energiaárak világszerte emelkednek, nem tudni, hol áll meg a folyamat, és mikor.
Csaknem másfél évtizeddel a 2008-beli gazdasági válság kitörése után talán már jobban kirajzolódik, hogy valójában mi vezetett akkor odáig. A közgazdászoknak gyakran azt róják fel, hogy a bajok megtörténte után elemeznek, pedig valójában akkor segítenének, ha előre látnák a gondokat. Tény viszont, hogy az utólagos elemzések, egyes mechanizmusok és összefüggések felismerése is sokat segíthet abban, hogy a jövőben esetleg megelőzzük a problémákat.
(Szalai Attila rajza)
Másfél évtized távlatából több elemző is úgy véli, hogy a válság gyökereit a ’70-es, ’80-as években kell keresni. Egy emberöltő szempontjából harminc-negyven év nem kevés. A történelemben, azon belül pedig a gazdaságtörténetben viszont csak egy röpke pillanat. Már ezért sem zárható ki, hogy a 2008. évi események gyökerei is valójában a ’70-es évekig nyúlnak vissza. Akkor volt megfigyelhető az, ami kezdetben alig látszott, a mostani távlatból azonban szépen kirajzolódik: az állam szerepe — mind a gazdaságban, mind a közgazdasági gondolkodásban — elkezdett háttérbe szorulni. Általánossá vált a vélemény, hogy a szabadpiaci mechanizmusok érvényesülése a fejlett gazdaságokat nem sodorhatja mély és elhúzódó válságba.
Az említett időszak kísérőjelensége volt a bérhányad folyamatos csökkenése. Vagyis a munkavállalók mind kevésbé részesültek a megtermelt jövedelmekből. Ezt ellensúlyozta, hogy a technikai fejlődés és a tömeggyártás olyan dolgokat tett hozzáférhetővé, amelyekről korábban csak álmodni lehetett. Ennek volt köszönhető, hogy a bérhányad csökkenésének hatásait az emberek nem igazán érezték. Ellenkezőleg. Sok esetben úgy tűnt, egyre jobban, egyre kényelmesebben élnek. A gépesítésnek, automatizációnak köszönhetően ez lényegében igaz is volt, még ha arányaiban valóban egyre kevésbé részesültek is a jövedelmekből.
Ahogyan a mesében is lenni szokott, közben telt-múlt az idő. Az előző század végén a világban uralkodó pozitív gazdasági légkör felbátorította az embereket. Az USA-ban és más fejlett államokban hitelfelvételből finanszírozták lakásvásárlásukat és egyéb beruházásaikat. Sok esetben még a napi fogyasztásukat is. Noha arányaiban a vásárlóerejük valójában csökkent, a növekvő tőkejövedelmek egyre nagyobb része került ki a gazdasági körforgásból. Egy ideig működött is a „recept”, hogy a spekulatív tőke spekulatív ügyletek által próbálta megsokszorozni magát. Az ingatlanárak folyamatos emelkedése pedig arra buzdította az embereket, hogy akár magas kamatozású hitelekből is vegyenek házat, lakást. Abban az időszakban ugyanis a kamatok busásan megtérültek az ingatlanok árának növekedésével. Legalábbis a számítások ezt mutatták. Ez azonban odavezetett, hogy egyre több alacsonyabb törlesztési képességű hitelfelhasználó lépett be a folyamatba. Onnantól a történetnek törvényszerűen fenntarthatatlanná kellett válnia. Az ilyen rendszerbe kódolva volt, hogy válságba, egyéni és bankcsődökbe torkollik.
Szinte lehetetlen megjósolni, mi vár ránk a közeljövőben. Világszerte nagy mennyiségű pénz van forgalomban, ami globális szinten talán példa nélkül állónak számít. Akik viszont emlékeznek még a ’90-es évek elejére, a hiperinflációra az akkori országban, azok tudják, hova vezet, amikor mindenki milliomos lesz.
