— Ha nem volnék rossz viszonyban a világgal, talán azt mondanám, régen szebb volt az életem — mondja beletörődően a teltkarcsú, hatvan körüli asszony. — Jó hírű, de elszegényedett családba születtem, két év után kaptam a gólyától az öcsémet, aki még ma is igazi támaszom és hűséges hallgatója a panaszaimnak. Nem voltam egy szépség, és azt mondják, a természetem sem volt valami kellemes, de erről igazán nem tehettem. Én is szerettem volna jó kedélyű, szellemes lány lenni, de valahogy mindig az emberek negatív oldalát vettem észre. A kisváros főutcáján szép családi házunk volt — emlékeztetve bennünket a régi szép időkre, de másunk nem volt a régi vagyonból. Apám tekintélyéből maradt talán még egy morzsányi, de abból már nem lehetett pénzt kovácsolni.

Befejeztem a középiskolát, és Újvidéken egyetemre iratkoztam. Az első két évet be is fejeztem, de akkor beleszólt az életembe a szerelem, és a diplomából semmi sem lett. Megismertem egy jóképű, csöndes, udvarias elsőéves fiút, és az egy-két év korkülönbség nem zavart bennünket. Néhány hónap múlva bejelentettük, hogy nem akarunk tovább tanulni, meg akarunk esküdni, gyerekeket nemzeni és boldog nagycsaládként élni. Anyósoméknak nem volt ellenvetésük, az én szüleim viszont azt rótták fel a jövendőbelimnek, hogy túl szegény családból származik. Anyámnak az nem számított, hogy az apósjelöltem banktisztviselő volt. Ez rendben is lett volna, de nem volt sem házuk, sem földjük, ám végül ők sem tudtak ellenállni a jövendőbelim rendkívül jó természetének. Megesküdtünk. És a szüleim vettek a közeli nagyvárosban lakást, így az esküvő után önálló életbe kezdtünk. Én nehezebben szoktam rá a házassági kötelességek gyakorlására. Igaz, otthon az anyám nem is nagyon erőltette a házimunkát, így nem is voltam különösebben gyakorlott benne. Eleinte minden rendben volt: lett munkahelyünk, a férjem nagyon gyorsan haladt is előre, otthon megosztottuk a feladatokat. De sehogyan sem maradtam terhes. Anya minden alkalommal, ha hazamentünk, félrehívott, és megkérdezte: van-e valami újság, és ahogy az idő múlt, egyre csalódottabb lett. Egy alkalommal azt mondta, nehogy bevállaljam, hogy kivizsgáljanak, az ugyanis nem történhet meg, hogy a mi családunkban valaki meddő. Hát amikor a férjem két év múlva javasolta, hogy vizsgáltassuk ki magunkat, én ezt — anyai tanácsra — határozottan elutasítottam.

Persze, ettől még az élet ment tovább. A vállalatomban pályázatot írtak ki vezetői munkahelyre, és megbeszéltük, hogy megpályázza. Volt autónk, együtt mehettünk dolgozni, én ismertem a kollektívát, tudtam, hogy jók a fizetések. Felvették — és ez volt a végzetünk. Kapott egy fiatal, sovány, jelentéktelen kis titkárnőt, akivel néhány hónap alatt összejött. Az én erkölcsös, csöndes férjem. Nem akartam elhinni. De a vállalatban egyre többen és egyre határozottabban figyelmeztettek, hogy a titkárnő nem egy ma született bárány. Kiderült, hogy a híresztelés igaz, és hamarosan az a hír is szárnyra kelt, hogy a nő terhes. Leültem a férjemmel, és nem tagadta, hogy a viszonyuk elmélyült. De válni nem akart. A szülei sem akartak hallani a válásról, főleg nem olyan okból, hogy a fiuk félrelépett. Az én szüleim is nyugalomra intettek, szerintük a babát még örökbe is fogadhatjuk. Gondolja el, mindennap láttam, ahogy nő a titkárnő pocakja, és tudtam, hogy azt a gyereket nekem kellene világra hoznom. Kín volt, leírhatatlan! Megszületett a baba, kislány lett. Őszintén el kell mondanom, hogy a férjem tele volt szégyenérzettel, olyan figyelmes volt velem, mintha beteg lettem volna. Talán az is voltam. A beleegyezésemet kérte, hogy a kislányt a nevére vegye. És az élet csak ment, ment. Én magam gondoskodtam róla, hogy a havi tartásdíjat rendszeresen elküldjük. Soha nem mondtam azt sem, hogy ne látogassa a gyereket. Aztán a kislány iskolába indult. Egyszer kórházba került, és a vizsgálatok eredményei arra utaltak, hogy a férjem nem lehet az apja. Később pedig az is kiderült, hogy a férjemnek egyáltalán nem lehet gyereke. A titkárnő sebtében otthagyta a munkahelyét, és elköltözött Újvidékre. De megtaláltuk. Azt nem mondta meg, ki a gyerek apja, de azt elismerte, hogy nem a férjem. Azért varrta a gyereket a férjem nyakába, mert az igazi apa nem akarta felvállalni a kislányt. Én voltam, aki javasolta, hogy adja vissza a tizenhárom évig fizetett tartásdíjat, de azt mondta, azt a gyerek felélte. Pert indítottunk a tartásdíj visszaszerzése érdekében. Már túl vagyunk néhány tárgyaláson, de a titkárnő még nem jelent meg. Nem mondom, hogy a férjem ártatlan, de hogy naiv és hiszékeny, az biztos. Nem tudom, mi lesz a per vége, de igazából nem is a pénz miatt indítottuk el. Mindenesetre én már túl öreg vagyok a szüléshez. És talán jobb is így: ki tudja, ilyen kiégett szívvel tudnám-e szeretni a gyermekemet?