— Óriási tévedés, hogy a válást a gyermek annál könnyebben viseli el, minél fiatalabb — mondja a férfi, és az arcáról leolvasható, hogy most is az emlékeivel küzd. — Még iskolába sem jártam, amikor egy este az apám közölte az anyámmal, hogy szerelmes lett, már hónapok óta viszonya van, és a lány gyereket vár. Sajnálja, de úgy érzi, már semmi sem köti őt anyához (engem nem is említett, mintha nem is léteztem volna). Összecsomagolt és elköszönt. Emlékszem, hogy az anyám napokig sírt, nem ment dolgozni, és velem is csak annyit törődött, hogy enni adott, és este megfürdetett, mielőtt ágyba tett. Nem emlékszem, gondolkodtam-e akkor azon, mit jelent szerelmesnek lenni, de azt tudtam, hogy valami ronda dolog lehet, ha az anyámat ennyire bántja.

Múlt az idő, mi anyával ott maradtunk a kis, udvari házban, melyet apám egyik távoli rokona adott nekik, amikor összeházasodtak. Szegények voltunk, apám egy kőművesnél dolgozott mindenesként, és hamar elsajátította a mesterséget. Amikor otthagyott bennünket, már egyedül is vállalt munkákat, és azt mondják, nagyon gyorsan feltornázta magát a jó hírű kőművesek közé.

Már iskolába jártam, amikor egy alkalommal megvárt az iskola előtt, és elvitt a külvárosba, ahol csupa új, szép házak voltak. Megmutatta, melyik az övé, és azt mondta, ha egy kicsit nagyobb leszek, majd odavesz magához, és onnan járok iskolába. Nem mertem neki azt mondani, hogy nekem nem kell új szoba, nekem anyám kell, az ő keze, hogy minden este jól betakargasson, és puszit nyomva a fejem búbjára azt mondja: jó éjszakát, egyetlenem. Nem tudom, anyagilag segített-e anyámnak a nevelésben, de én semmiben nem szenvedtem hiányt. Mintha apám lelkiismerete idővel felébredt volna. Mégis, amikor befejeztem a nyolcadikat, anya azt mondta, ha apához akarok költözni, neki nincs kifogása. De számoljak azzal, hogy ott van egy kislány, a húgom. A fene tudja, miért, de azt mondtam, lássuk, mit tud apa a nevelésről. És a nyári szünet végén hozzá költöztem. Onnan indultam gimnáziumba. Már akkor tudtam, hogy agrármérnök leszek, és ha majd az életben valami fáj, azt úgy orvosolom, hogy sétálok a földeken, és a szélnek panaszkodok. Apám háza akkor már erődítményre hasonlított, két autójuk volt, apám pedig már nem munkaruhában, hanem fehér ingben járta az építkezéseket, ellenőrizte a munkát. Rendszerint csak este jött haza, addig én a húgommal ismerkedtem. A mostohám nem törődött azzal, mit csinálok náluk. Amikor apám hazajött, én már gyakran ágyban voltam, de hallottam a vitákat, apámat, ahogy az anyámat emlegette — pozitív értelemben. Azt hiszem, ha akkor megtettem volna bizonyos lépéseket, apa biztosan visszament volna anyához. De én sajnáltam a húgomat, hát mindenki maradt a helyén.

Ahogy nőttem, apám egyre gyakrabban ült le esténként az ágyam szélére, és „felnőtt” témákról beszélgettünk. Figyelmeztetett, hogy ne hagyjam magam kelepcébe csalni, ha egy lány azt mondja, hogy szerelmes belém. Megnyugtattam, hogy volt már rá példa, de nem estem csapdába. Erre apám elégedett mosollyal azt mondta: okosabb vagy, mint az apád. Befejeztem a gimnáziumot, egyetemre kerültem. Mondtam apámnak, ideje, hogy hazamenjek, anya néhány hónap múlva nyugdíjba vonul. A házasságuk addigra már megromlott. Apa gyakran kimaradozott, de sosem adott pontos választ, hol járt. Amikor hazaköltöztem anyához, elkezdett felnyílni a szemem. Anya is elég sűrűn elment esténként sétálni a barátnőjével, hétvégén pedig a Junaković Fürdőbe egy kicsit pihenni. Elkezdtem őt követni, és talán nem hiszi el, de az anyám titokban az apámmal randevúzott! Egy este egy hatalmas virágcsokorral jött haza, és én megkérdeztem tőle: a fürdőben mostanában virággal szoktak elköszönni a vendégektől? Anyám elvörösödött, majd elnevette magát, és odahúzott maga mellé a kanapéra: Tudod, egyetlenem, én az apádat szerelemből választottam. Amikor azt mondta, hogy szerelmes lett egy másik nőbe, nagyon fájt, de megértettem. Hát amikor egy évvel ezelőtt először jött el hozzám, azt hittem, mindjárt kirúgom. Nem azért, mert elment, a szíve hívta, el kellett mennie. De itt voltál te, téged nem lett volna szabad semmibe venni. Kitartóan jött máskor is, és egy alkalommal, amikor sírva kérte, hogy süssek neki palacsintát, megesett rajta a szívem. Nem tudom, mi lesz velünk, de én most nagyon jól érzem magam. Ha az Isten jó szemmel nézi a kapcsolatunkat, akkor majd visszatalálunk egymáshoz. A diplomázásomon már ott voltak a szüleim, ismét mint házaspár. Az átadón apám elkiabálta magát: ez a mi fiunk! Otthon aztán azt mondta, de úgy, hogy anya ne hallja meg: ne higgy egynek se, csak az elsőnek.