home 2024. június 20., Rafael napja
Online előfizetés
Vesztes vagy szerencsés?
Perisity Irma
2022.11.25.
LXXVII. évf. 46. szám
Vesztes vagy szerencsés?

Az arcán lévő mély barázdák láttán úgy hatvan körülire becsülöm a korát, ám rövidre nyírt haja, modern szerelése alapján lehet jóval fiatalabb is. De nem kérdezek rá, ő pedig azt mondja, a kor nem fontos. Az a lényeg, hogy az elmúlt évekbe mi minden fért bele. Állítása szerint neki nincs miért panaszkodnia, bőven jutott mindenből.

— Ha fáradtan leülök a fotelbe, és bekapcsolom a tévét, hogy halljam a hatalmas lakásban valaki hangját, mindig megállapítom, hogy jobb idejében meghalni, mint egyedül élni — mondja kesernyés mosoly kíséretében az asszony. — Azt hiszem, az a szerencsém, hogy még dolgozom, az egyetemi évek miatt egy kicsit elhúzódik a nyugdíjaztatásom időpontja, és ennek igazán örülök. Tudom, hogy most kortársnőim rosszallóan csóválják a fejüket, hiszen igazából nem sok vizet zavarunk már a munkahelyünkön, de nekem annyiban segít, hogy nem szakad rám egész napra a magány. Tudja, azt hiszem, a népes családból származók sokkal nehezebben viselik a magányt, mint az egykék. Ketten vagyunk testvérek, a nővérem öt évvel idősebb, de mindig jól megvoltunk. Az apám egy délről származó szerb család hatodik gyereke, aki véletlenül került annak idején Bácskába. Ipari tanuló volt egy konfekciógyárban, és onnan három hónapos gyakorlatra küldték ide. A három hónap alatt megtanult néhány mondatot magyarul, megismerte anyámat. És nem ment vissza a szülővárosába. Itt ragadt, itt is szerzett diplomát, és a katonaság kitöltése után feleségül vette anyámat.

Eleinte a nagyiéknál éltek, de a nagymama nem volt tőle elragadtatva. Mindig azt kérdezte tőle: éhes vagy, ugye? Mert azt hitte, hogy náluk, mivel sokan voltak testvérek, mindig mindenki éhes volt. Nem tudom, így volt-e, sosem kérdeztük az apai nagymamát, de annyi biztos, hogy az apám rendkívül tisztelte az anyósát, elsősorban azért, mert mindig egyenesen beszélt, nála sosem volt üresjárat a mondókájában. Apám munkát kapott a gyárban, ahol az inaskori gyakorlatát végezte, és elég gyorsan munkavezetői tisztségig vitte. Onnan ment nyugdíjba is, általános tisztelettel kísérték őt nyugdíjba a munkatársai. Hihetetlenül gyorsan megtanult magyarul, és lassan átvette az itteni szokásokat, ünnepeket. Ahogy a testvérei otthon nősültek, és otthagyták a szülői házat, ő a két húgát idehozta, majd amikor meghalt az apja, az anyja is bácskai lett.

A két nagynénim itt ment férjhez, itt szültek gyerekeket, a nagymamát itt temettük el. Valamennyien gyorsan beilleszkedtek az új környezetbe, az egyik nagynénim magyarhoz ment feleségül. Minden ünnep vagy születésnap alkalmából nálunk volt a családi összeröffenés, mert nekünk volt a legnagyobb nappalink. Az apám készített egy összecsukható, hatalmas asztalt, melyhez huszonketten nyugodtan leülhettek. Apámról senki sem hitte el, hogy délről származik, ő igazából gyökeret eresztett itt. Csak a család slavájának ünneplését tartotta meg — elsősorban az anyja miatt. Ez minden ortodox, szerb családban fontos ünnep. A slavát a magyar rokonok is tiszteletben tartották, és rendszeresen jöttek is együtt ünnepelni.

Az anyám hirtelen megbetegedett, amikor a nővérem esküvőjére készültünk. Ágynak dőlt, és mintegy tíz évig ápoltam, miközben az egyetemet is befejeztem. A nővérem szült két gyereket, és naponta áthozta őket hozzánk, mert a férje és ő is dolgoztak. Én is dolgoztam, de a házban mindig volt valaki, aki foglalkozott a két gyerekkel meg az anyámmal, amíg haza nem jöttem a munkából. Nehéz idők voltak, de igyekeztem mindenkinek a hasznára lenni. Közben elfelejtettem, hogy nekem is van életem, fiatalságom, mely múlandó. És lassan eljártak felettem az évek.

Ahogy a nővérem gyerekei nőttek, én voltam az, aki eljárt a szülői értekezletekre, főzött, takarított, tanult a gyerekekkel. Anyám sokszor mondta, hogy az öregségem majd számonkéri tőlem a fiatalságomat, de ezt akkor nem nagyon értettem. Öregségemre jöttem rá, ez mit is jelent, de ekkor már késő volt. A szüleim elhaltak, a nővérem gyerekei felnőttek, a család fiatalabb része az utóbbi tíz évben elvándorolt a szélrózsa minden irányába. Csak én maradtam itt. És a hagyományhoz híven minden évben megtartom a család slaváját, de mindig kevesebben ülünk a hosszú asztalnál. Igaz, érkeznek az ünnepi jókívánságok Bécsből, Vietnámból, Barcelonából, Sidney-ből. A múltkor az egyik munkatársnőm azt mondta, jó nekem, bárhová elmehetek innen, hiszen itt már sosem lesz emberhez méltó élet. Elgondolkodtam a megjegyzésén, mert még hozzátette, neki nem volt ilyen szerencséje, hogy a rokonai idejében külföldre menjenek, ő élete végéig tengődik majd a 230 eurós nyugdíjából. Akkor tettem fel először magamnak a kérdést: vajon én most mi vagyok, áldozat vagy egy szerencsés teremtés? De válasz nélkül maradtam.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..