Emese kezdi a közös történetet: Éppen Međugorjéból utaztak haza, amikor jött az ötlet. Már az úton megírták a felhívás szövegét, kitalálták a koncepciót, a címet. Azt tudták, szeretnék a gyerekeknek megmutatni, hogy nem abból áll a képzőművészet, hogy egy üres papír elé leülnek, és rajzolnak. Beatrix hozzáteszi, ők ilyen idősen nem ismerkedhettek meg ennyi technikával, mint ezek a gyerekek, ami szerinte igen menő dolog.

K. P. E.: — Úgy gondolkodtunk a kezdetekben, hogy amit mi hiányosságnak éltünk meg, azt nekik átadjuk, teremtsük meg a helyet és a platformot számukra. Fontos, hogy minél jártasabbak legyenek a művészetek terén, minél több eszközzel, technikával, festővel, stílusirányzattal találkozzanak. Ezt megpróbáljuk a lehető legegyszerűbben elmondani nekik. Minden műhely úgy épül fel, hogy először megismerkednek egy festővel, aztán egy-egy festményt újraalkotunk, közösen elkészítünk, különféle technikákat felhasználva. Egyébként sokszor megesik, hogy néhányan már ismerik a festőt.

C. B.: — A kollázst nagyon szeretik. Egy alkalommal a Mona Lisát kollázsolták, mi csak a fejét hoztuk, minden mást nekik kellett magazinokból kivágniuk, s ezekből összeállítani a képet. Nagyon jó munkák születtek, ők pedig biztosan megjegyezték egy életre Da Vinci Mona Lisáját. Az első alkalom 5 óra hosszáig tartott, egy picit rövidítettünk, de fontos, hogy több órát dolgozzanak, így a 45 perces rajzórákkal ellentétben ki tudják dolgozni és be is tudják fejezni a festményeket. Ráadásul lépésről lépésre haladunk, így ezt is megtanulják. Az alapozást, azt, hogy várni kell, míg megszárad, és így tovább.

A lányok több technikát tanítanak a gyerekeknek, különböző festékanyagokat használnak, dolgoztak már akvarellceruzával, színes ceruzával, szénceruzával, akrilfestéket szinte minden alkalommal használnak, hiszen — mint mondják — ez a legegyszerűbb fedőfesték.

C. B.: — Tojástemperát is készítettünk már, tehát pigmenttel is dolgoztak, hogy megismerkedjenek a festékek alapanyagaival is, próbáltunk ősi technikát alkalmazni. Mi alapoztuk le a nyers vásznat zselatinnal, erre került a pigment. Ez azért fontos, hogy azt is lássák, régen hogyan dolgoztak a festők. De készítettünk grafikát, véstünk linót, tehát elég szépen körbejártuk a lehetséges technikákat.

K. P. E.: — Vagy stílus, vagy festő köré építjük a műhelymunkát, s olyan is megesik, hogy egyáltalán nem festünk. Az évszakokat is mindig figyeljük, próbálunk a környezetünkből gyűjteni faágakat, megvizsgáljuk közelről, kielemezve, és hogy hogyan lehet vásznon megörökíteni, hogy ne csak képről és fotóról dolgozzunk. Van, amikor leveleket gyűjtünk, lefestjük őket, nyomtatjuk. A színeket is tanulták, és nem csak azt, hogy milyen színt milyen keveréssel kapunk, hanem például volt olyan feladat, hogy össze kellett rakni az évszakok színeit, ezekhez hoztunk színmintákat.

— S a perspektívával is foglalkoztunk — teszi hozzá lelkesen Beatrix —, szobabelsővel vagy a fákkal, ahogyan egy úton „rövidülnek”. Elmagyaráztuk, s megpróbáltuk egy kicsit közelebb hozni hozzájuk a perspektivikus ábrázolásmódot. Számunkra fontos volt, hogy minőségi eszközöket használjanak a gyerekek, mert amikor mi alsósok voltunk, azért nem csúcsminőségű eszközöket használtunk a rajzszakkörön, hiszen azok már akkor sem voltak olcsók. Mi Szabadka Város pályázatának köszönhetően be tudjuk szerezni a jó alapanyagokat. Ezzel egy kicsit a gyerekkori álmunkat valósítjuk meg, hogy bemegyünk a boltba, és azt választunk, amit akarunk. A gyerekek jó ecseteket, minőségi festéket használnak, és vászonra festenek. Szokták is kérdezgetni, mit vegyenek otthonra, mit ajánlunk nekik.

A műhelymunkán főleg alsósok vesznek részt, a kezdetekkor két csoporttal foglalkoztak, alsósokkal és felsősökkel, de mint mesélik, a felsősök már kevésbé voltak motiváltak, hiszen ők már nagy gyerekek, akik nem rajzolgatnak, számukra a jövőben lehet, hogy kitalálnak valami más formát, műfajt. A tehetség azonban már egészen fiatal korban megmutatkozik.

K. P. E.: — Lehet látni, hogy kinek van művészi vénája, kinek van érzéke hozzá, tehetsége. Egyébként mindegyikük ügyes, de erre a műhelyre nyilván főleg azok jelentkeznek, akiket ez alapjáraton is érdekel. Több a lány, mint a fiú, olyan is volt, hogy egy fiú sem jött el, ma egy-kettőt láthattál. Nem tudom, ez miért van így, talán azért, mert a fiúkat ez nem annyira köti le. Ezt az iskolában is látom, hogy a fiúkat előbb leköti egy logikai feladat, mint a pepecselős kézimunka, s ők inkább futnak, labdáznak. Akik eljönnek festeni, sokszor inkább a tudjuk le, gyorsan fejezzük be, haladjunk elvet követik, de ennek is van előnye, mert így nem lesz görcsös a vonalvezetésük, laza ecsetvonásokkal dolgozik az, aki lazán áll hozzá. S mi ezt igyekszünk mindannyiuknak megtanítani, a laza ecsetvonás használatát. Nem hajszálvékony ecsetekkel dolgoznak, ez is szándékos, hogy gesztusosabban fessenek.

* Milyen témát dolgoztok fel a következő kalandozáson?

K. P. E.: — Ezt még nem tudjuk, sok mindentől függ, ráadásul nem könnyű megszervezni egy-egy alkalmat, a gyerekek eléggé elfoglaltak, hála istennek, rengeteg a szakkör, sport, elfoglaltság az iskola mellett. A szombatok sem jók, hiszen ilyenkor vannak a születésnapok, sportversenyek, családi események. Főleg iskolaszüneti napokra, ünnepnapokra szervezzük a műhelymunkát. Igencsak meglepődtem, amikor megérkeztem, s azt láttam, hogy vagy harminc gyerek éppen Van Gogh virágzó mandulafáját festi. Arra gondoltam, ez bátor vállalkozás, és milyen jó.

* Az mennyire hasznos, hogy mindenki ugyanazt festi?

C. B.: — Vannak helyzetek, amikor ez nem jó, hiszen a rossz is ragadós, mert mint tudjuk, leutánozzák a másikat, de sok esetben nagyon is hasznos, hiszen ők is tudják, mi a szép, látják, kinek a rajza jobb. De mi igyekszünk folyamatosan járkálni köztük, figyeljük, mit csinálnak, kijavítjuk, ha valamit nem jó irányba visznek. Azt szeretem, amikor jönnek a nagy ovisok, s ilyenkor egy asztalnál ül ovis és negyedikes, a kicsik figyelik, másolják a nagyokat, így rengeteget tudnak fejlődni. De nagyon segítőkészek egymással, építőleg szólnak a másik rajzához.

K. P. E.: — Egyébként nem minden tanfolyamunk ennyire kötött, van, amikor nagyobb szabadságuk van, ilyenkor nem tudnak másolni sem, mert mindenki alkotása különböző. Az is küldetésünk, hogy megmutassuk nekik, hogyan építsék fel a képet az elejétől a végéig. Mert nem úgy dolgozunk, mint egy nyomtató, a bal oldalról elkezdve s a jobb oldal széléig végigfestve. Először a hátteret készítik el, aztán a nagyobb formákat, az árnyékból indulunk felfelé, a fény irányába, stb. Ez a lépésről lépésre való alkotás lehet, hogy nem mindig kreativitást fejlesztő módszer, de sok minden mást igen, és megtanulják, hogyan építsenek fel egy képet, amire szintén nincs nagyon lehetőségük egy iskolai rajzórán, hiszen nincs rá elég idő.

C. B.: — Amikor megmutatunk nekik egy híres festményt, hogy ma ezt fogják ők is rajzolni, az első reakciók mindig azok, hogy ááá, én ezt biztosan nem tudom megcsinálni. S a végén rájönnek, hogy de. A maguk módján persze, de úgy, hogy az eredmény nekik is tetsző. És ezt szeretem a legjobban az egészben, amikor a végén azt mondják, hogy jééé, mégis meg tudtam csinálni, és milyen szép lett. Mert ezáltal az önbizalmuk is nő egy picit. Elhiszik, hogy meg tudják csinálni. Egy hatalmas festő híres festményét sikerült reprodukálniuk a maguk módján.

K. P. E.: — Mi lehetőséget adunk a kezükbe, hogy kibontakozzanak, és hogy majd bátran válasszák ezt a pályát, hiszen az is lehet, hogy köztük van a következő Van Gogh. Sosem lehet tudni.

C. B.: — Ha pedig így lesz, jó érzés lesz tudni, hogy a mi munkánk is egy kicsit benne van. És jó lenne, ha a szülők nem ijednének meg attól, ha egy gyerek művészi pályát szeretne választani, s nem beszélnék le őket róla. Mert a művészetre és a művészekre szüksége van a világnak.