A református templom

Vajdaság legnagyobb és legmagasabb református temploma Torontálvásárhelyen található. A 68 méteres torony messziről jelöli, hogy egy többségében református hitvallású faluba jöttünk.

Torontálvásárhely református lakossága 1794-ben érkezett erre a tájra Hódmezővásárhelyről, Szentesről, Makóról és Gyomáról. Nem sokkal a község megalapítása után templomot is emeltek téglából és vályogból, nádtetővel, de 1830-ban egy tűzvészben elpusztult. A ma is álló református templomot 1833-ban kezdték építeni, és öt év alatt fejezték be. A munkálatokat Ságok Aladár építőmester vezette, ezenkívül gondnokokat is választottak a templomépítés felügyeletére. Az ő feljegyzéseikből tudjuk, hogy összesen 1 158 000 darab téglát használtak fel.

A torony eredetileg egy alacsony kőkupolában végződött, melyet a későbbi idők egyháztanácsa nem talált elég magasnak. Az a döntés született, hogy a tornyot sugarasítják, vörösréz lemezzel fedetik le, és villámhárítót szereltetnek rá, hogy minél messzebbre látszódjon a határban. Az új, aranyozott vörösréz gömb, csillag és vitorla 1903 augusztusában került a toronyra, melynek magassága így 68 méterre nőtt.  

Két harangját — az 1360 kg-ot nyomó nagyharangot és a mindössze 140 kg-os kisharangot — 1923-ban öntötték, az I. világháborúban hadicélokra felhasznált harangok helyére.

Fél 8-as harangszó

Debelyacsán a református templom kisharangja minden reggel fél 8-kor kondul meg. Ez a falu egyedülálló jellegzetessége. Története pedig a következő: A XVIII. század végén érkezett első betelepülőknek legalább tíz év kellett ahhoz, hogy a talajt részben művelhetővé tegyék. Sok telepes emiatt el akart menni innen, de a katonai kormányzóság ezt úgy kívánta megakadályozni, hogy fél 8-ra, a harangszóra névsorolvasást szervezett, és ha valaki nem jelent meg, rögtön a felkutatására indultak. Így tudták az első telepeseket itt tartani, akik később megalapították a falut. Egyesek még ma is halbaknak nevezik ezt a harangszót, mely a német halb acht (fél 8) kifejezésből ered.

A helytörténeti múzeum

1975-ben az iskolában rendezett nagyszabású néprajzi és helytörténeti kiállítás alkalmából Szécsényi Jolán, a képzőművészeti nevelés tanárnője a diákok segítségével sok helyi jellegű régiséget gyűjtött össze, mely padlásokon, pincékben vagy szekrények mélyén lassan feledésbe merült. A gyűjtés és a sikeres kiállítás után megszületett az ötlet, hogy egy állandó tárlatot hozzanak létre.

A múzeum 1985-ben létesült. A művelődési otthon akkori igazgatója, Horti György közbenjárásával a Pancsovai Múzeum szakemberei segítettek az összegyűjtött tárgyak és dokumentumok feldolgozásában, konzerválásában és a kiállítás leltározásában. A múzeum anyagát akkor 445 tárgy alkotta, mely Debelyacsa központjában, a régi Takarékpénztár épületében kapott helyet. Az egyik teremben őseink munkaeszközeivel találkozhatunk. A második teremben a konyhakellékek, az agyagedények és a sarokban álló pálinkás butella található, mely a múzeum ereklyéjének is nevezhető. A harmadik teremben látható a járom, a nehéz nyűg, melyet itt béklyónak neveznek, a régi iskolacsengő és az egykori mozivetítő. A negyedik kiállítási teremben a régi Joanović gyógyszertár történetével ismerkedhetünk meg. A folyosón látható az első debellácsi vásár három nyelven (magyarul, németül és szerbül) kiírt hirdetése 1873-ból, valamint egy kinagyított fénykép a református templom előtti piactérről.

Debelyacsa hímzéskincse

A debelyacsai Pipacs Nőegylet tagjai évtizedek óta foglalkoznak hímzéssel, azon belül pedig különös figyelmet szentelnek településük hímzéshagyományának. Nagy Irén nyugdíjazott óvónő és az általa hosszú évekig vezetett nőegylet hímzőasszonyai nemcsak felgyűjtötték, hanem felújították és tovább is fejlesztették mindazt a mintakincset, amelyet a környezetükben megtalálható régi kézimunkákon láttak.

A felgyűjtött kézimunkák két csoportra oszthatóak: fehér és színes hímzésre. A fehér hímzést főleg lakástextíliák, ágyneműk, terítők díszítésére, valamint a viseletdarabokon, fehérneműkön, blúzokon, kendőkön alkalmazták. Kedvelték a szőlőfürtös, a malacos, a virágcsokros és az S mintát. A színes darabokon azonban teljesen más motívumokat alkalmaztak, melyek közül ki kell emelnünk a pipacsos-búzakalászosat, mert a debelyacsaiak ezt tartják leginkább a sajátjuknak. A Nagy Irén által összegyűjtött régi debelyacsai kézimunkák tanulsága szerint a pipacsos-búzakalászos motívumot az 1920-as, 1930-as évek környékére lehet visszavezetni. Ekkoriban — úgy tűnik — főleg abroszokon, esetleg más konyhai textíliákon alkalmazták ezt a mintát. A ’30-as évek végétől ugyancsak a pipacs, a búzakalász és a búzavirág kombinációi tűnnek fel az ekkoriban divatos, úgynevezett magyar ruhához tartozó kötényeken, mellényeken, melyeket a szüreti bálon, ünnepségeken, népszínművek, tánckoreográfiák előadásán viseltek. E különleges alkalmakat az emberek szerencsére gyakran meg is örökítették, így az 1930-as évektől az 1950-es évekig terjedő időszakból számos fénykép tanúskodik erről a magyar nemzeti identitást kifejező, kedvelt alkalmi öltözetről, illetve a rajta megjelenő hímzésről.

Készült a VMMI közreműködésével. Javaslattevő és fényképek: Bakator János, Nagy Irén és Martinek Imre. Kapcsolódjon be az értékgyűjtő mozgalomba.

Cím: www.ertektar.rs