A sándoregyházi Kultúrotthon

Sándoregyháza. Azt hiszem, kevesen vannak, akik a térképen pontosan meg tudják mutatni, hol is helyezkedik el ez a vajdasági település. Néhány évvel ezelőtt a Gyöngyösbokorétán figyeltünk föl rá, utána is néztünk. Szabadkától autóval mintegy háromórányi járásra fekszik a falu, a Duna partján, Pancsovától 18, Belgrádtól pedig 35 kilométerre. A bolgár-magyar település mintegy 1060 lelket számlál, és noha a szerb nemzet kisebbségben él itt, a helyi általános iskolában szerb nyelven folyik az oktatás, anyanyelvismeret csak fakultatív tantárgy keretében sajátítható el, és a helyiségnévtábla is egynyelvű. Az is hozzátartozik a történethez, hogy ezek a dolgok egyetlen sándoregyházit sem zavarnak.
Minden irányból víz
A lakosság 37 százaléka vallja magát magyarnak, 27 pedig bolgárnak - ők valamikor Romániából települtek át. Mindkét nemzet fiai és lányai a Szent Vendel névre keresztelt templomban fohászkodnak a mindenhatóhoz. Ez azért lehetséges, mert a bolgár kisebbség is katolikus vallású, azaz a Pál-rendhez tartozó. Talán ezért nem kell azon csodálkozni, hogy nincs is a faluban különbség nemzetiség és nemzetiség, ember és ember között. Ez abból is látszik, hogy a művelődési egyesületek tagjai kölcsönösen látogatják egymás összejöveteleit. Élnek itt még svábok, albánok, macedónok, szlovákok, szerbek, romák, montenegróiak és románok is. A falu ezermester tanácselnöke, Vasilčin Josif Mare kitűnően, szinte anyanyelvi szinten beszél magyarul. Amikor éppen nem a falu gondjaival van elfoglalva, a helyi lapot, az Ivanovački dobošart szerkeszti, és egy helyi tévénél is dolgozik, na meg fényképezni szokott, és újságírói munkát is végez.
- Az utak volnának a legfontosabbak. A faluban 12,5 kilométernyi szakasz van belőlük, ám mindössze 3 kilométert borít aszfaltburkolat, a többi földút. Az idén hét pályázatot írtunk, többek között a szennyvízcsatorna- és gázhálózat kiépítésére, illetve a helyi egészségház felújítására volna szükségünk támogatásra.
A 90-es évek eleje óta, a délszláv háborúk kezdetétől Sándoregyháza egy helyben topog, nem fejlődik. Arról is tájékoztat bennünket a tanácselnök, hogy a falu politikai szempontból mindig is ellenzékinek számított, ez azonban most megváltozott, és abban bíznak, hogy végre történik valami jó dolog is.
Megdöbbenéssel hallom az elnöktől, hogy a település idegenforgalmi lehetőségei iránt nincs érdeklődés, senki sem foglalkozik turizmussal, még egyetlen vállalkozó sem fektetett be egy lyukas garast se ebbe az ágazatba.
- Sándoregyháza a legszebb falu a Vajdaságban. A települést töltés veszi körül, hiszen minden irányból víz övezi, akár egy szigetet, és csak hídon át lehet megközelíteni.
Le kell szögeznem, hogy magam is egyetértek: a táj valóban festői, és ehhez a helyi lakosság páratlan vendégszeretete is társul. Az elnök keserűen mondja, hogy minden erőfeszítésük ellenére is nagyon sok fiatal hagyja el a falut.
- Nincs munka. A mezőgazdaságnak nincs nagy hagyománya erre mifelénk. Volt egy gombgyárunk, de az tönkrement, és sokan munkanélkülivé váltak. Úgy szoktam mondani, hogy Sándoregyháza, az a ,,čekaonica smrti! Szép a táj, békés, csendes a környezet, ezért sok nyugdíjas nagyvárosi költözik ide hozzánk. A lakosság átlagéletkora több mint ötven év.
Iván, a kocsmáros
Sándoregyháza - ahogy a pálosok nevezik: Ivanovo - onnan kapta a nevét, hogy annak idején a töltés megerősítésére idetelepített lakosai egy Iván nevezetű kocsmároshoz jártak ,,hűsítő”-ért.
A bolgár művelődési egyesület 2000-ben alakult meg, és az Ivanova 1868 nevet kapta. Stevan Vasilčin, az egyesület képviselője elmondja, hogy előtte csak a néptánccsoport működött, most pedig mintegy 100 sándoregyházi vesz részt a munkájában.
- Úgy gondolom, hogy nem elhanyagolandó ez a létszám, ha figyelembe vesszük, hogy az általános iskolában 89 diák van, mintegy a fele részük a művelődési egyesületbe is eljár - mondja Stevan. - A diákok szívesen tanulnak táncolni, hiszen szinte minden hónapban utaznak valahová vendégszerepelni, és bulgáriai barátaik révén évente ellátogatnak a most már európai uniós tagállamba térítésmentesen nyaralni és nyelvet tanulni. Az egyesület tagjai jártak már Görögországban, Romániában és természetesen Bulgáriában, azonkívül minden páratlan évben a romániai Staro Bešenovóra mennek vendégszerepelni, a páros években pedig az ottaniak jönnek Sándoregyházára. A faluban a Bolgár Nemzeti Tanácsnak is működik irodája, melynek a megnyitóján még Georgi Parvanov bolgár köztársasági elnök is tiszteletét tette.
Hősiesen a végeken
A magyar kultúrát őrzik és ápolják a déli végeken is, noha a szórványban ez a nyelvi-nemzeti fennmaradásért folytatott küzdelem sokkal nagyobb nehézségekbe ütközik. Lőcsei József, a 2000-ben alakult Bonnáz Sándor Magyar Művelődési Egyesület elnöke elmondta: Sándoregyházát 1868-tól jegyzik, egy évvel később pedig már anyakönyvet vezetnek a településen. Az első magyar anyakönyvezett személy vezetékneve Szabó volt, az első bolgáré Delbis, az első németet pedig a Steinnek hívták. Akkoriban ez a három nemzet élt a faluban, azóta montenegróiak, szerbek, romák, horvátok, macedónok és albánok is érkeztek. Sándoregyháza a nevét Bonnáz Sándor temesvári püspökről kapta, akinek anyagi támogatásával épült fel a Szent Vendel-templom, s a lakosok tiszteletük és hálájuk jeléül róla nevezték el falujukat. Az egyesületnek pillanatnyilag mintegy ötven aktív tagja van, de ha nagyobb munkáról vagy valamilyen rendezvény megszervezéséről van szó, akkor a számuk akár a kétszeresére is gyarapodik.
- A művelődési egyesületnek jelenleg csak néptánccsoportja van, mely tizenkét és huszonöt év közötti fiatalokból áll. Egy nyugdíjas tanárnő szeretett volna drámatagozatot is működtetni, de soha nem jöttünk össze elegen, így a próbálkozása kudarcba fulladt. Örömmel állíthatom, hogy a fiatalok érdeklődnek a néptánc iránt, annak ellenére is, hogy nagy részük nem beszél magyarul. S ez bizony súlyos probléma. Nagyon nehéz a magyarul nem beszélő gyermekeket megtanítani a szép magyar népdalra, az ütemes magyar táncra - mondja Lőcsei József, a művelődési egyesület elnöke.
A faluban számtalan a vegyes házasság, és ezekben a családokban, noha magyar a nevük, már kevésbé vagy egyáltalán nem beszélnek magyarul. A helybeli, 89 diákot számláló Moša Pijade Általános Iskolában csak szerb nyelven folyik az oktatás, habár valaha magyar szót is lehetett hallani az intézményben.
- Én annak idején még anyanyelvemen tanulhattam kisiskolás koromban elsőtől negyedikig, csak ötödik osztálytól kellett szerb tagozatra járnom. Néhány év múlva azonban megszűnt a magyar tagozat, mivel a szülők úgy gondolták, jobb lesz már elsőtől kezdve szerb nyelvű tagozatra íratni gyermekeiket, hogy mire felsősök lesznek, és a nehezebb tantárgyak következnek, már könnyebben boldoguljanak. A magyar nyelv szépségében és egyedi hangzásában csak anyanyelvápoló órákon van lehetőségük gyönyörködni a gyerekeknek - sorolja az anyanyelv elsorvadásához vezető okokat Lőcsei.
Az egyesület elnöke elmondta, miért is vállalta a vezetői tisztséget és a vele járó teendőket. Úgy vélte, nagy veszély fenyegeti az egyesületet, lakat kerülhet a kapujára. Sajnálta volna, ha megszűnik az egyesület, hiszen a cél az, hogy minél több helyre elvigyék a falu hírét. S bizony, a Bonnáz Sándor Magyar Művelődési Egyesület azóta már nemcsak a pancsovai községben, hanem azon kívül, távolabbi vidékeken is hallatott magáról. Legutóbb Udvarszálláson, a Dél-bánáti Magyar Művelődési Egyesületek XVIII. Szemléjén lépett fel a néptánccsoportja, de immár a Gyöngyösbokrétának is rendszeres résztvevője. A nemrégiben Pancsován megrendezett községi versenyen továbbjutottak, a körzeti vetélkedőn is kedvező kritikát kaptak, s talán - ha a szerencse is melléjük szegődik - még a köztársasági megméretésre is eljutnak.
Ugyan mi akadályozhatja meg a sikeres csoportot mindebben? Természetesen a pénzszűke.
- Úgy érezzük, hogy mi dél-bánátiak el vagyunk hanyagolva. Még az alig tíz kilométerre fekvő Belgrádban dolgozó magyar nagykövet sem látogatott meg bennünket soha. Sándoregyháza telepítésének 120. évfordulója alkalmából ünnepséget szerveztünk, de még akkor sem látogatott el hozzánk. Úgy érezzük, mintha nem tartanának bennünket magyarnak, úgy viselkednek velünk, mintha nem is a magyar nemzet részei volnánk. Bácskában az ott élők kisebb gondjainak is nagy figyelmet szentelnek, a mi súlyos problémákról pedig még említést sem tesznek - mondja keserűen az egyesület elnöke.
Legutolsó alkalommal az Illyés Közalapítványtól érkezett anyagi támogatás a részünkre, azt a pénzt a táncosok népviseletére költöttük, azóta azonban mind a tartomány, mind Magyarország megfeledkezett róluk.
- A sándoregyházi helyi közösségnek és a falu polgármesterének, Vasilčin Josifnak sokat köszönhetünk, hiszen segítségükkel juthattunk el az udvarszállási Dél-bánáti szemlére, valamint az óbecsei Gyöngyösbokrétára is, nélkülük nem mutatkozhattunk volna be a nyilvánosság előtt - fejezi ki ezúton is háláját a támogatásért az elnök.
Az egyesület egyelőre a fennmaradásáért küzd, s ha sikerül átvészelnie ezt a nehéz időszakot, vezetői csak akkor tervezhetik a falu magyarjait minél nagyobb számban bevonni a művelődési életbe. A legdélebbi magyar településünk műkedvelői eddig sem torpantak meg a nehézségek előtt, s nyilván ezentúl sem fognak meghátrálni előlük, csupán egy kis biztatást kérnek a tömbmagyarságtól, hiszen nekik itt a déli végeken ez is óriási segítséget jelent.
Saját otthon híján a próbákat és a műsorokat a helybeli Kultúrotthonban tartják, melynek igazgatójával szintén kitűnő együttműködést ápol a magyar egyesület. Ennek hitelességét Marko Guran, a sándoregyházi művelődési otthon fiatal igazgatója is megerősíti.
- Példás az együttműködésünk mind a magyar, mind a bolgár művelődési egyesülettel. Termeinkben az említett intézményeken kívül helyet kapott a 7000 kötetnyi könyvtár - ebből 1500 a magyar kiadvány, de a művelődési egyesületnek is van 1000 magyar nyelvű kötete -, a fotócsoport, valamint a Bolgár Nemzeti Tanács vajdasági központi irodája - tudtuk meg Marko Gurantól, a Kultúrotthon elnökétől.
A kiutat keresve
Sándoregyházán mindössze 23 bejegyzett földműves van. Egyikük Pál Tibor, a művelődési egyesület pénztárosa.
- Tíz lánc földön búzát, kukoricát és napraforgót termesztek szüleimmel együtt. A középiskola befejezése után nem kaptam állást, az udvarban ott állt a traktor, így hát gondoltam egyet, és vállaltam a földművelés útvesztőjét. Állattenyésztéssel is foglalkozom, sertést és tehenet is tartok, de egyik sem fizetődik ki. A tejet kénytelenek vagyunk átadni, a malacokat pedig osztogatjuk a barátoknak, ismerősöknek, hiszen vásárló alig akad. A takarmányt mi magunk termeljük, de így sem éri meg állattenyésztéssel foglalkozni. A mezőgazdaság áldatlan állapotából egyelőre még nem látom a kiutat. Szerencse, hogy járok kaszálni, permetezni, és így némi pénzhez is juthatok. A mezőgazdaságban nem lehet előre tervezni. A szabad ég alatt van minden, egy jégverés bármikor lesújthat ránk, Isten kezében vagyunk. Az idei hozam jónak mondható, lesz elegendő búza, kukorica és napraforgó is. Csak legyen kinek eladni - mondja reménykedőn Pál Tibor - aki mellesleg hordókészítéssel is foglalkozik, ő az egyetlen kádár a községben.
A nehézségek ellenére a fiatal mezőgazdász is, a többi sándoregyházi magyarral együtt a szülőföldön maradás híve. Még akkor is, ha a tömbmagyarságnak csak elvétve jutnak eszébe azok, akik nap mint nap megvívják kemény harcukat azért, hogy még sokáig megmaradhasson a magyar szó a déli végeken.
A sándoregyházi Bonnáz Sándor Magyar Művelődési Egyesület számlaszáma:
Privredna Banka Pančevo
Dináralapú folyószámla:
305-0010000003391-12
Deviza-folyószámla
305-1200000000243-14
M. M. E. ,,BONNAZ SANDOR SÁNDOREGYHÁZA