E cikksorozat apropója az a szerencsés eset, hogy a költési időszakban (2024. március 10-én) megjelent egy fiatal kakas az észak-bánáti (és az ország egyedüli) túzokpopulációjában. Az utolsó idős hím, mely minimum tizenegy éves volt, 2016-ban tűnt el nyomtalanul.

Fotó: Gergely József

Azóta két esetben bukkant fel fiatal túzokkakas országunk területén, az egyik 2019. január 11-én, a másik pedig 2021. április 4-én. Éppen a húsvétvasárnapi ebédhez készülődtünk a családdal, amikor telefonhívás érkezett Széll Antal magyarországi kollégától, hogy a telemetriás jeladót viselő kétéves túzokkakas Szerbcsernyénél átszállt a román—szerb határon, és országunk területén tartózkodik. Így hát nem tehettem mást, faképnél hagytam a családot meg a sonkát, és útnak eredtem. Nagy örömömre a kakas meg is lett, a család reakciójáról viszont nem számolnék be. Az első esetben a telelési időszakban hozzánk látogató kakas sajnos nem maradt a tyúkjainkkal a február végén, március elején kezdődő szaporodási időszakig, az utazó fiatal kakas pedig nem került kontaktusba a tyúkjainkkal. A mi populációnk szinte kizárólag a Mokrin—Hódegyháza—Szaján között található Járás nevű védett területen és annak közelében, a román határral érintkező Vajlerkán található. De legnagyobb megelégedettségünkre a lassan kilenc napja megfigyelt kakas még mindig nálunk van, így megmarad a remény, hogy az idén sikeres költés lesz.

Fotó: Gergely József

A túzokkakas Európa legnehezebb repülő madara, sztyeppi-szikespusztai-mezőgazdasági, mozaikos élőhelyeken fordul elő. Európai populációja három területi egységre osztható. Ezek az orosz—ukrán, a közép-európai, valamint a spanyol—portugál populáció. Ezek közül a spanyol a legszámosabb, viszont a túzok összpopulációja az elmúlt évtizedben 10%-kal csökkent, így az IUCN-besorolás szerint az idáig (VU) sebezhető helyett (EN) veszélyeztetett — egy szinttel rosszabb — besorolásba lett áthelyezve. A mi populációnk a közép-európai populáció legdélebbre található, a Csanádi-puszták magyarországi szatellitpopulációjának a szatellitpopulációja (akármilyen viccesen hangzik, ezek a tények).

Fotó: Joca Jančić

A környezetvédelem ritka sikertörténetei Szerbiában amellett, hogy egy kézen megszámlálhatóak, általában egy ökológiai láncszemen múlnak, melyek korrigálásával, kiküszöbölésével a populáció stabilizálódik, majd növekedésbe kezd, és új élőhelyeket foglal el. A túzok esetében sajnos nem ez a képlet, a mozaik sokkal több részből, résztvevőből és érdekcsoportból tevődik össze. De lássuk előbb a túzok életciklusát egy évben.

A telelő túzokcsapatok — amióta nincsenek igazi, nagy hótakaróval járó telek, képesek mindig táplálékra lelni, az olajrepce energiadús leveleit legelik — már nem kezdenek téli vonulásba, hanem áttelelnek néhány megfelelő repcetáblán. Ezek után az ivarérett kakasok felkeresik a tradicionális dürgőhelyeket, és március első felében megkezdődik a dürgés. A dürgőhelyek általában egy, a szemvonaltól kiemelkedő tisztáson vagy dombocskán találhatóak, és generációról generációra öröklődnek. A túzokkakasok négyéves korukban képesek teljes dürgést levezetni, kifordítani a szárnyaikat, a fehér alszárnyaikat a nap felé fordítják, és a nap UV-sugarait visszatükrözve csábítják el a tyúkokat, melyek miután megszemlélték az összes, szerelmi vágytól buzgó kakast, a számukra legfehérebb előtt leülnek, és megtörténik a párzás. Ezek után a tojók elvonulnak, keresnek egy rejtett helyet, általában búza- vagy heretáblán. Az a fontos, hogy ha kiegyenesítik nyakukat, kilássanak, és megindul a költés. A túzok 1—3 tojást tojik, viszont nagyon ritkán képes két fiókát felnevelni, egyes adatok szerint egy tojó 7 évente tud sikeresen felnevelni egy fiókát. A költés 26—28 napig tart, mely után a fiókák még 50—60 napig nem képesek repülni. Ez a nagyjából három hónapnyi idő a legkritikusabb időszak a túzok életében. A tojó magára van hagyva, a kakas háremtartó, nem vesz részt sem a költésben, sem a fiókanevelésben. Tehát a tojónak el kell hagynia a földön található fészket a tojásokkal, hogy táplálkozzon, valamint a fiókanevelés során saját magának kell ellátnia táplálékkal egy, kettő, nagy ritkán három fiókáját. Az utolsóként kikelt fióka általában az utolsó a sorban, mert a legkisebb, és ahogy a tojó hátrahajol, hogy átadja az eleséget, a legerősebb, első fióka kapja azt. Ezzel sajnos a harmadik fióka szinte sosem, a második meg nagyjából 80%-ban nem éli túl a folyamatot. Ha elpusztul a fészek vagy a fiókák, a túzoktojó pótköltésbe kezd. A túzokra a mezőgazdasági munkálatok, a kaszálás, a permetezés, valamint a természetes ellenségei, a tojásokra leső dolmányos varjú, ritkábban a szarka, a fiókákat kereső róka, borz és újabban a sakál lehet veszélyes. Augusztus közepe tájékán a felnőtt túzokok vedlenek, a fiókák is megkapják felnőtt-tollazatukat, és az az évi kakasok szeptemberben már nagyobbak testileg, mint az anyák, a tojók. Októberre a telelő csapatok az időjárástól függően újra összeállnak, és nagyjából a következő év februárjáig együtt is maradnak, amikor a folyamat újrakezdődik.

Fotó: Széll Antal

Szerbiában a túzok történelmileg kizárólag Észak-Bánát szikes löszpusztagyepjein és extenzív legeltetéssel karbantartott legelőin fordul elő. Ahogy elvesztek a nagy szürkemarha- és bivalycsordák, a házi tarka tehén nem volt jelen elég számban, valamint nem erre a ridegtartásra megfelelő fajta, a megfelelő élőhely-karbantartás is csökkent, illetve megszűnt. A szállások, tanyák eltűnésével a rezervátum tarkasága sem jellemző már, de ami fontosabb, minimálisra csökkent a legeltetés. A szerbiai adatok közül legdélebbről származó 2011-beli, amikor egy egyed a Verseci-hegy felett szállt át. A Túzoklegelők Speciális Természetvédelmi Rezervátumot 1996-ban létesítették, majd kiszélesítették 500 hektárról 6770 hektárra. Három területi egységből áll, a legnagyobb, mely 4500 hektáros, Mokrin, Hódegyháza és Szaján falvak között található, és Járás néven ismert. Északabbra, Egyházaskér és a román határ között terül el a Kocsovát, történelmi nevén Kocsorhát, 500 hektár nagysággal, és legészakabbra, Oroszlámos és Szerbkeresztúr határában található az 1500 hektár méretű Sziget. Ezek körbejárására és ellenőrzésére két őrt alkalmaznak, akik egy 50 köbcentis motorral közlekednek, mely 2019-ben lett legutóbb regisztrálva. A kezeléssel megbízott vadászegyesületről, a mokrini székhelyű LU Perjanicáról inkább nem szólnék.

Fotó: Széll Antal

A túzok védelmével nagyon sok kiadvány és elmélet foglalkozik. Élőhelyválasztása is nagy kérdés, valamint a fiókák és a fészkek védelme is. Nemcsak a dolmányos varjúktól kell félteni, hanem az embertől is, mert ha megzavarják, elhagyhatja a fészekaljat. Ez a viselkedés jellegzetes a fiatal, tapasztalatlan tojóknál. A felnőtt egyedekre veszélyesek lehetnek a réti- és a parlagi sasok is, a magasfeszültségű áram vezetékével való ütközés (a szerbcsernyei, húsvéti látogatóval is ez történt, miután körútja befejeztével hazatért Magyarországra, agyonütötte az áram), de a szélerőművek légcsavarjaival való esetleges találkozás is. Szerbia kivételével az osztrák—magyar—szlovák hármas határon található populáció nem végez tojásmentést. Erre a célra Magyarországon Dévaványán, a Réhelyi Látogatóközpontban egy 400 hektáros területet kerítettek el, valamint egy inkubációs központ is épült, ahol a mentett fészekaljakból a tojásokat keltetik, majd felnevelik a fiókákat, és összekötik a vad túzokokkal. 2019-ben egy IPA-pályázat révén a Járás mokrini határában épült egy 112 hektáros elkerített terület, melynek kezelése sajnos emberi és adminisztrációs okoknál fogva nem teljesen látja el szerepét, valamint a tojásokat nem lehet menteni, mert inkubációs központ még nincs.

Mindent összegezve a túzokok megmaradása csakis rajtunk múlik, és azon, mennyire vagyunk hajlandóak visszatérni a Kárpát-medencei puszták királynőinek őseink életvitelét tükröző életmódjához.

Fotó: Vesna Mečanin