A kékvércse

Délelőttönként kézilabdáztam, a délutánjaimat pedig önkénteskedéssel töltöttem a miniállatkertben. Itt ismerkedtem meg Tóth Laci bácsival, aki a madarak gondozója volt. Elég sokféle madárfaj volt ebben a kis állatkertben: bakcsó, macskabagoly, szürke gém, kis és nagy kócsag, uhu. Egyeseknek megfelelőnek bizonyult az élettér, mondjuk, az uhuk majdnem minden évben sikeresen költöttek, viszont más madárfaj esetében az életfeltételek sajnos hagytak maguk után kívánnivalót.

Egyik nap egy új ketrecben, az állatkert hátsó részében, közel a sárga vizes kúthoz egy vijjogó madárpárra lettem figyelmes. Soha nem láttam még hozzájuk hasonló kis sólymot, első ránézésre inkább papagájra hasonlítottak. Laci bácsi annyit mondott, hogy nagyon ritka madárfajról van szó, és már csak Bánátban lehet találni belőle néhányat. A belgrádi állatkertbe rendelték őket, az adai állatkert pedig cserébe igen nagy adományt kap, melyből meg lehet javítani egy-két nagyobb kifutót és talán még a kerítést is itt-ott. Azokban az időkben ezzel többet nem is foglalkoztunk, viszont én még legalább két órát figyeltem a madarakat olyan távolságból, amely számukra nem tűnt zavarónak. Kis ketrecükben csapongtak, és hangosan vijjogtak. Néhány nap után el is vitték őket, sajnálatomra.

A kékvércse testhossza nagyjából 30 cm, szárnyfesztávolsága 70—75 cm. A hím sötét színezetű, egyöntetűen szürkés, kékes árnyalatú, lába piros, alsó farkfedői rozsdavörösek. A tojó fejtetője és hasa rozsdássárga, szürke hátán harántszalagok vannak, hasán nincs mintázat. A fiatalok hasa hosszában csíkozott, másban hasonlítanak a tojóra. Életterét a rövid, füves, gyakran legeltetett legelők közelében elhelyezkedő facsoportokkal borított erdőfoltok alkotják, ahol többnyire vetési varjak elhagyott fészkeit veszi igénybe költés céljából. Általában akkor érkezik Afrikából, amikor a vetési varjak fiókái már kirepültek, és ilyenkor a telep legkívánatosabb, központi és magasan elhelyezett fészkeit foglalja el. Néha azonban még olyankor érkeznek meg, amikor a vetési varjak fiókái nem repültek ki, ilyenkor nagy veszekedéssel jár a fészekfoglalás, melyből a lassabb és lomhább varjak ritkán kerülnek ki győztesként. A kékvércse az egyedüli ragadozó fajunk, mely telepesen költ, de alkalomadtán egyesével is fészkelhet. Mivel táplálékának jelentős részét a sáskák adják, ezért fontos a kékvércsék számára a meglévő legelők további használata, mivel a felhagyott legelők sűrű, magas fűvel borított térségein nehezebben jut hozzá zsákmányához.

Röpte sebes és könnyed. Gyakran egy helyben lebegve figyeli zsákmányát (szitál), testét viszonylag függőlegesen tartva. Szárnycsapásai erőteljesek, gyakran néhány szárnycsapássorozat siklórepüléssel váltakozik. Néha a levegőben kapja el az áldozatát, de általában sebes zuhanás után a földön fogja meg a zsákmányát. Leginkább nagyobb rovarokkal, főként bogarakkal és egyenesszárnyúakkal táplálkozik, de étrendjében szerepelnek rágcsálók, békák és más kisebb gerinces állatok is. Szikes tavaink közelében és pusztáinkon sűrű áldozata a barna ásóbéka. Táplálékát már a levegőben elkezdi fogyasztani.

A kékvércse védelme Vajdaságban

A kékvércse védelmének alapjait egy IPA-pályázat fektette le, mely 2008-ban indult. Ennek keretében felmérték a vajdasági populációt, valamint mesterséges odúkat is kihelyeztek a kékvércsék költését elősegítendő. Annak ellenére, hogy a kékvércsék szolitárisan, valamint mesterséges költőládákban is fészkelnek, a fészkelés sikeressége a vetésivarjú-telepekben a legjobb. Ezért nem lehet a kékvércse védelméről beszélni a vetési varjú védelme nélkül. A vetési varjak telepei Vajdaságban viszonylag szép számban megtalálhatóak, és ezek a madarak nem jutottak arra a mostoha sorsra, amely Magyarországon sújtotta őket a ’70-es, ’80-as években, amikor az állomány jelentős hányada kipusztult. Ez részben a rovarirtó szerekkel, részben pedig az aktív zavarással, kilövéssel, illetve a fiókák kiszedésével magyarázható. Ez vezetett oda, hogy Magyarországon, ahogy Vajdaságban is, a vetési varjak bevonultak a városokba, és a lakott települések parkjaiban, fasorokban kerestek fészkelőhelyet. Viszont e telepek egyáltalán nem vagy kisebb százalékban felelnek meg a varjúfészkek „albérlőinek”, az erdei fülesbagolynak vagy a vörös vércsének, mai sztárfajunknak, a kékvércsének pedig a legkevésbé.

A kékvércse vajdasági állománya viszonylag stabil, 200-300 párra tehető, melynek háromnegyede Bánát területén él. Ez elsődlegesen a löszös puszták, legelők és kaszálók megőrzésének köszönhető, valamint a külterjes állattenyésztésnek, mely visszaszorulóban van, de azért még megtalálható. Vajdaságban a legnagyobb veszély a fasorok és a kisebb erdők kivágása, eltűnése, mert ezek híján a vetési varjak nem tudnak fészkelőhelyet kialakítani, így az Afrikából megérkezett kékvércséknek is másodlagos megoldást kell keresniük — ilyenkor alakulnak ki a magányos fészkelőpárok, általában dolmányos varjak fészkeit foglalják el. Ha van rá lehetőség, a kékvércse a mesterséges költőládákat is elfoglalja, főleg, ha azokból több is egymáshoz viszonylag közel található, ilyenkor mesterséges telepek alakulnak ki, ahol csókák, erdei fülesbaglyok és vörös vércsék is költenek. Ez a tény is arról ad tanúbizonyságot, hogy Vajdaság természetvédelmi értékeinek megőrzése még mindig magas szinten van, az élőhelyek karbantartása, kezelése még megfelelő, de a költésre alkalmas fákból, fasorokból sajnos nincs elég.

Itt viszont álljunk meg egy szóra, és morfondírozzunk el a fásításról. Általános környezetvédelmi szempontból a faültetés, a szélvédő sávok és az erdősítés mindenképp kívánatos aktivitás, és ha védett vagy endemikus fafajtákat választunk, akkor ez határozottan aktív környezetvédelmi gyakorlat. Viszont! Vajdaság kimagasló környezetvédelmi értékei közé a löszös-szikes puszták, járások is hozzátartoznak, sőt, talán ezekkel illene legjobban büszkélkedni. Ezek az élőhelyek tipikusan nem fás, erdős biotópok, és fásításukkal megbolygatjuk természetes állapotukat. Ezeken a területeken a faültetés egyértelműen kontraproduktív, és környezetvédelmi szempontból negatív következményekkel is járhat. Tehát okvetlenül kérjük ki a helyi, környezetvédelemmel foglalkozó civil szervezet véleményét, mielőtt hasonló akciókat szerveznénk.

Visszakanyarodva a kékvércse védelmére, a következő alkalommal, ha a messzi tata megint szidja a fránya varjakat, amiért a kukorica-vetőmagot kiették a földből, meséljünk neki a kékvércséről, annak hasznáról és szépségéről, és ha éppen a családi földek közelében van a varjútelep, az a leghatásosabb, ha a gazda nem vet kukoricát. Ha mégis, a földtulajdonosok, gazdálkodók a helyes agrotechnológia betartásával, megfelelő kármegelőzési módszerekkel jelentős mértékben tudják csökkenteni a varjúk okozta károkat. A varjútelep közelében a napraforgó-, kukoricamagok, magtörmelék, rostalja elterítésével odacsalhatjuk a madarakat, mert ha tehetik, inkább ezt szedik fel, mintsem hogy keményen dolgozzanak a földben megbúvó vetőmagért.

Végül egy szó, mint száz: egy kis toleranciával, megértéssel, megismeréssel mindannyian megférhetünk egymás mellett — a gazda, a varjú és a vércse is.