* Bemutattátok a Bolond világ, avagy a The Marx Brothers című előadást, melynek helyszíne Amerika, a korszak valahol a századelő. Miért éppen Amerika, miért éppen a Marx fivérek?

— Ez úgy történt, hogy a szerző, O. Horváth Sári annak idején megemlítette, hogy dolgozik egy anyagon, mely a Marx tesókról szól. Megkértem, hogy küldje el az akkor még harmincoldalas szöveget, elolvastam, s azt mondtam, ez izgalmas, írja tovább. A szövegben már akkor kirajzolódott az otthonkeresés, otthontalanság tematikája, s ezen a vonalon is haladt tovább. Miért éppen a Marx fivérek? Ők úgy kerültek Amerikába, hogy a szüleik bevándorlók. A történetükből felfejthető, hogy milyen is volt Amerika a századforduló környékén. Rengetegen vándoroltak ki akkor a gazdasági depriváció okán, az amerikai álmot kergetve, egy jobb élet reményében. A darab is ezt veszi górcső alá, körbejárja, hogyan is fest(ett) ez a földre szállt paradicsom, és mindezt egy nagyon keserédes humorral teszi. A darab zárómondata erre tökéletes példa: „Amerikában mindig minden mindenkinek sikerül.”

* Ezt a mára és a saját közegünkre is vetíthetjük, ahol és amikor nagyon könnyű mozogni országok, városok között, könnyű életteret váltani, nem úgy, mint régen.

— Ez abszolút így van. Az otthontalanság témája kapcsán a saját bőrömön is tapasztalom, azáltal, hogy emiatt van is bennem egy elég erős hasadás. Én legtöbbet határon túlon, főleg Erdélyben élek és dolgozom, s amikor hazamegyek Pestre, fejbe csap az érzés, hogy bár innen jövök, sok közöm nincs ehhez a helyhez. Akkor hova is tartozom én? Tehát igen, az otthontalanság, az otthonkeresés ma a felfokozott mobilitás kapcsán nagyon releváns téma. S még mindig él az a kép a fejünkben, hogy Amerika a lehetőségek országa, ahol minden álom megvalósulhat. Miért? Mert az amerikai filmek ezt sulykolják belénk. Hiába látjuk azt, hogy Európában az állami egészségügyben azért halunk meg, mert nem kerülünk sorra, ott pedig azért, mert nincs rá pénzünk, szóval ott sem fenékig tejfel minden, mégis, a migrációs adatokat megnézve még mindig Amerika és Kanada a befutó. Az előadásban meg van említve például a Coca-Cola alapítója, John Stith Pemberton, aki az 1800-as évek végén kitalált egy terméket, mely ma a legkisebb zsákfaluban is megtalálható a világ minden egyes részén. Ha belegondolsz, ez egészen elképesztő.

* Hogyan lehet erről a korszakról, erről a filmeknek köszönhetően mindenki által jól ismert világról úgy beszélni, hogy újat mondj, új csomagolásban mutasd meg?

— Én már nagyon régen nem láttam sem színházban, sem filmen újszerű dolgot. Nyilván az összeállítás, az artikuláció az, ami meg tud lepni, a mi darabunk esetében is így van, hiszen egy nagyon epikus sztoriról beszélhetünk, sok minden múlik a színészi jelenléten. Narrációk közé ékelt kliséket villantunk fel, melyek ott és akkor kell, hogy életszerűen megtörténjenek, s a színészi jelenlét és intenzitás tudja a nézőt ráébreszteni arra, hogy én ismerem ezt a klisét, most mégis másnak tűnik. S itt szeretném megemlíteni a szerzői csapatot, hiszen közösen hoztuk létre ezt az előadást. Szerző: O. Horváth Sári, dramaturg: Kiliti Krisztián, zeneszerző: Bakk-Dávid László, látványtervező: Hatházi Rebeka, rendezőasszisztens: Verebes Andrea, emellett a színészek: Ágyas Ádám, Búbos Dávid, Hodik Annabella, Kőműves Csaba Bence és Verebes Andrea, valamint a KDSZ technikai csapata: Bukvić Saša, Kéri Sándor Botond, Csonti Andrea és Asztalos Erik.

* A burleszk elemeit is használjátok az előadásban, legyen szó mozgásról, hangeffektekről. Ehhez kellett kutatómunkát végezni, régi filmeket nézni, vagy jött magától? 

— Az eredeti szöveg több mint háromszáz oldalas volt, Sári rengeteg információt gyűjtött össze a Marx fivérekről, azt éreztem, ahhoz, hogy az otthontalanság témáját tartani tudjuk, el kell felejtenünk az ő életútjukat, különben bejön a dokumentarista vonal. A mi verziónkban a Marx fivérek egy ürügy, hogy a témánkat kibontsuk. Ezért igyekeztem el is zárni magam attól, hogy belemásszak az életükbe. A némafilmes műfaj, a burleszk és a commedia dell’arte között van egy erős találkozási pont, ezen közösen dolgoztunk a csapattal. Rendezőként észrevettem, hogy az utóbbi időben szeretem a mozgást a szövegre illeszteni. Jelen esteben oly módon, ahogyan a rajzfilmekben megjelenik, ez megadja a filmszerűségét az előadásnak. Az már ízlés kérdése, hogy valakinek ez illusztratív, vagy sem. Sok múlik a színészeken, hogy ők hogyan hitelesítik ezt az eszközt.

* Ráadásul nagyon pontosnak kell lenniük, ami a szöveg és a mozgás összehangoltságát illeti. Bírták a gyűrődést?

— Igen. (Nevet.) Gyorsan vették a lapot. Itt mindennek nagyon be kell járódnia, egy kicsit olyan ez, mint egy táncelőadás. Ha közben gondolkodnak, már nem úgy működik, ahogy kell. Gombnyomásra kell történnie mindennek, ez pedig sok gyakorlást igényel. Igyekeztem azért nem megfojtani őket ezzel a sok mindennel, de annyira jó színészek mind, hogy amit kértem, azt azonnal hitelesítették. Ha elsőre nem, másodikra már biztosan. Nagyon jó volt velük dolgozni.

* Marosvásárhelyen végeztél, s ahogy említetted is, többet vagy ott, mint Magyarországon. Mi ennek az oka?

— Amikor Pesten elvégeztem a gimnáziumot, nem indult színházrendező szak, így beadtam a jelentkezésem filmrendező szakra, ahová végül nem vettek fel. Magánéleti okokból ezért Marosvásárhelyre költöztem, úgy voltam vele, beiratkozom ott a rendező szakra, amíg nem indul el Pesten, de fél év után világos volt számomra, hogy nem akarok visszamenni. Egyfajta kultúr- és esztétikai sokk ért ugyanis. Szembesültem vele, mennyire más az erdélyi színház az általam addig Magyarországon látott színházhoz képest. Az alapszakot Sebestyén Abánál végeztem, a mesterképzést Bocsárdi Lászlónál. 180 fokos fordulatot éltem meg ez idő alatt. Megtapasztaltam, mennyi nyelven tud megszólalni a színház. Egyáltalán azt, hogy van saját nyelve, s nem feltétlenül akar megpróbálni úgy tenni, mintha a hétköznapi életben történne meg, használja a teatralitást mint eszközt. Az egyetem megtanította nekem, hogy ha valamit meg akarok csinálni, akkor azt magamnak kell kikaparnom. Egyfajta kérlelhetetlenséget tanított, és azt, hogy olyan, hogy ideális körülmény, nem létezik, ha arra várok, akkor soha nem fogok csinálni semmit. Bocsárdinál pedig egy konkrét mesterkurzust végezhettem, egy kimódolt szemléletet kaptam tőle, amiért nagyon hálás vagyok.

* Akkor most máshogy tekintesz a magyarországi színházi világra, mint előtte?

— Kevésbé színesnek látom az otthoni színházi világot. Erdélyben szinte minden városban, ahol van színház, van nemzetközi kortárs színházi fesztivál is, ezáltal pedig a nézők és a színházi alkotók is jobban ismerik, mi történik jelenleg a világban kortárs színházi téren. Magyarországon ez nem így van.

* Látsz esélyt arra, hogy ez változzon?

— Nagyon kettéosztott a szakma, kevés példát látok arra, hogy egy külföldön végzett rendező vagy színész Budapesten tudjon elhelyezkedni. Nem igazán látok nyitottságot, így pedig nehezen alakul ki bármiféle egymásra hatás. Ami személyesen is megérintett, hogy tavaly volt egy előadásom Kisvárdán, s a színházi ismerőseim, a saját generációm nem jött el megnézni. S nem azért, mert nem érdekli a határon túli színház, hanem mert Kisvárda politikailag egyik oldalra billen, s ők nem tudnak ezen túllépni. Ezzel pedig azok az árkok, amelyek már most mélyek, csak még tovább mélyülnek. Nagyon megérint, amikor azt látom a saját generációmon, hogy sikerült rá is továbbörökíteni ezt a kettéosztott gondolkodásmódot. Szerintem ez tragédia, hiszen az utánunk következő generáció már nem is lát majd mást, ebbe születik bele. Szóval nagy a keserűség bennem.

* Beszéljünk valami pozitívabbról. Mit szeretsz a rendezésben?

— Hú, ez egy nehéz kérdés. Szeretek vizionálni, elképzelni valamit, és utána sokszor nem szeretem, hogy azt meg is kell valósítani. (Nevet.) Mennyivel jobb, amíg az ember csak gondol rá, hiszen a fejében minden tökéletesen működik. Szeretem az emberekkel való közös munkát, azt, hogy néha meg kell küzdenünk, hogy közös nevezőre jussunk. Szeretem a közös folyamatot, és vágyom egy világ megteremtésére, melyet szeretek viszontlátni, mert tudok rajta derülni. Derűsebben tudom ennek a világnak a visszahatásából érezni magam az életben, s azt remélem, mások is. Itt nyilván nem a szórakoztatásra gondolok, hiszen az nem cél, hanem eszköz, mellyel olyan témákról beszélhetünk, amelyek nyugtalanítóak tudnak lenni.

* Tanítás. Igen más, mint a rendezés. Rendet tartani ott is kell.

— Hát nagyon más. Én mesterséget tanítok az első évfolyamon. Az első félévben a Nonverbális improvizáció és kifejezésmód tantárgyat tanítottam, most pedig A szó tanulmányozása a megnevezése az órának. Ez már testhezállóbb feladat nekem, konkrét szövegek, monológok által dolgozom majd a hallgatókkal. Főleg technikai dolgokkal foglalkozunk majd: levegővétel, hangsúly, nyelvtan, szövegértés. Tanár egyébként úgy lett belőlem, hogy 2018-ban rendeztem Bíró József végzős osztályának egy Koldusoperát, mely jól sikerült, majd visszahívtak még kétszer, így az évek során külsősből félig-meddig belsős lettem.

* Most, a bemutató után tudsz majd pihenni is?

— Egy nagyon picit. A nyár az előkészületeké, hiszen két rendezésem s egy dramaturgiai munkám is lesz kőszínházakban, illetve egy független színházi produkció is Kolozsváron. A következő évadom is tele van, és ha minden igaz, a jövő tanévben is adok majd órákat a kolozsvári egyetemen. Nincs miért panaszkodnom.