A koldulás nemcsak a mai társadalom problémája, amióta léteznek anyagi javak, azóta létezik ez az életforma is. Kérdéses viszont, hogy manapság, amikor az emberek egyik fele eszeveszetten szórja a pénzt, a másik felének viszont alig telik kenyérre, elfogadható-e.
Mi mindig szívesen adakozunk a Zentán harmonikázó bácsinak, néha pénzt, esetleg ételt rakunk elé. Ha Újvidéken járunk, általában megállunk a kisfiú előtt, aki a furulyáján a Karib-tenger kalózai című film főcímdalát vagy éppen a Für Elise-t varázsolja elő. Talán ők azok, akik próbálnak valamit adni is, nemcsak kérni.
A minap Zentán kerékpároztam, amikor egy elég furcsa öltözetű, szőke, kék szemű kisfiú mosolygott rám. Nem volt szakadt a ruhája, de volt rajta egy melltartó. Bevallom, ez a ruhadarabja egy kicsit megijesztett, így jobban nyomtam a pedált. „Néni, van egy kis aprója?” — szólított meg, mielőtt odaértem volna mellé. Mivel egy palack vízen és a telefonomon kívül semmi nem volt nálam, nemleges választ adtam. Ekkor utánam szaladt, és megfogta a csomagtartómat. Próbáltam tovább haladni, de közben arra is vigyáztam, hogy ő se essen el. Kérlelt, hogy álljak meg, mert nem a pénzről van szó. Végül engedtem neki, és megálltam.
Erre ő: „Na, most figyelj! Vagy adó pízt, vagy lesz egy pofon!”
Hirtelenjében azt sem tudtam, mit tegyek! Ezek után ha lett volna nálam pénz, akkor se adtam volna neki. Szerencsémre, éppen akkor lépett ki egy férfi a közeli üzletből, és a fiú megijedve tőle elszaladt.
Ez az eset egy kissé elgondolkodtatott. Vajon mi történt volna, ha nem jön ki az a férfi a boltból? Tényleg megütött volna? Ennyire rossz a helyzet? Nem tudom, de ezután egyáltalán nem biztos, hogy bárkinek is meg merek állni az utcán!
APRÓ Alexandra
(A jegyzet a Bánáti Újság nyári
újságíró-iskolájában készült)
