A tél egy kis kanyar után visszatért, és ismét kamrába került a már elővett és leporolt horgászfelszerelés. Megint kénytelen vagyok elméletben pecázni, azaz ilyen jellegű olvasnivalót találni, vagy az interneten vadászni. Az évtizedek alatt összegyűlt régi újságok között találtam egy kilencvenes években nyomtatott Blinker horgászmagazint. A címlapján szereplő tartalomból egy, a halak intelligenciáját ócsároló írás ragadta meg a figyelmemet, és azon nyomban el is olvastam a cikket ott kint, a hideg fáskamrában.
A tanulmányt egy holland horgász készítette, és azt firtatja két oldalon át, hogy miért lehet ugyanolyan csalival többször lépre csalni ugyanazt a pontyot. A nyugat-európaiaknak szánt írás a megjelenésekor számunkra szinte felfoghatatlan volt, mert abból indult ki, hogy az egyszer kifogott és lefényképezett halat visszadobják a vízbe (!), és az állat még aznap ismét ráakad a horogra. Jó negyed évszázad távlatából nézve nálunk biztosan bolondnak tartottak volna minden olyan pecást, aki visszadobja a tizenöt kilós pontyot. Az újságcikkből az is kiderült, hogy a tanulmányozott halakat a holland szaki egy intenzíven telepített magántóból fogta ki. Ilyen horgászoknak szánt, úgynevezett „fizetős” tó akkor nálunk még egyáltalán nem volt. Az akkoriban létező halas vizeink pedig gyengén voltak betelepítve. A szocialista világ „kulturált időtöltésének” elnevezett horgászsport (sporthorgászat) már rég nem virágzott, helyette viszont folyt a húsvadászat a zsúfolt partokon. A méretes halakat zsákszámra hordták haza az emberek, azután kiirtották az apraját is. Ebből eredően nálunk nem is lehetett téma a visszaengedett halak újbóli kifogása.
Most már egészen más a helyzet, mert mindaz, ami 1990-ben létezett a fejlett Nyugaton, immár hozzánk is eljutott. Sorra jelentek meg a kapitális pontyokkal, amurokkal betelepített, jól őrzött, gondozott horgásztavak, és a kifogott halak visszaengedése is elfogadott gyakorlat lett. Ezekre a vizekre és halakra már érvényes a hollandus okfejtése. Környékünkön az első ilyen tó a Tőzeg volt, és ott horgászva tapasztalhattuk meg a halak kézhez szoktatását. Kezdetben az összes addig ismert pontycsalira lehetett fogni, azután már szép lassan kialakult a divatos, az adott időszakban nyerőnek számító eledel. A kukoricára már nem voltak kíváncsiak a degeszre hízott, agyonetetett halak, de a gilisztacsokornak nem tudtak ellenállni. Rövid időn belül a bojlizók is felfedezték a vizet, és azóta már nem érdemes más csalival kísérleteznünk.
Az ilyen zárt tavakban hízásra ítélt pecapontyok intelligenciáját bizonyára felesleges firtatni. Nem alakult ki bennük a túlélésükhöz szükséges ösztön, megszokták, hogy válogathatnak a bőséges táplálékban. Még az a bizonyos szúrós kampó sem végzetes számukra, hiszen rövid szörfözés és egy cuppanós puszi után már mehetnek is vissza folytatni a féktelen zabálást. A megjegyezhető, egyedi pikkelyhibás példányokat a horgászok felismerik, sőt a nagyoknak még nevet is adnak. Így történhet meg, hogy néhány órás eltéréssel kétszer is kifoghatják ugyanazt a halat. Az ilyen állatok egyáltalán nem védekeznek szívósan, egy kisebb huzavona után könnyen megadják magukat. Aki már fogott többkilós folyami vadpontyot, az tudja, hogy mekkora erővel húz a víz alatt, hogyan keresi meg az életmentő akadókat, hogyan tekeri a zsinórt a csónakkötélre. A horogra csalogatása sem egyszerű, és a kapása sem mindig kiismerhető. Az ilyen halat nem dobják vissza, durranó szakítással maga szabadul ki a szorult helyzetéből, a pecás meg várhatja, hogy még egyszer a horgára akadjon.
Aki huzamosabb ideje múlatta az idejét halfogással, és több horgászvizet is kipróbált, biztosan találkozott nagyon bugyuta és nagyon okos hallal is. Nálunk, horgászoknál sincs ez másképp, mint nemes ellenfeleinknél, ha ugyanis őszinték akarunk lenni, akkor be kell vallanunk, hogy a sok okos taktikánk mellett bizony néhány olyan is akadt, amelyet valószínűleg megmosolyogtak a halak.
