A kapitalizmusnak — mely valójában egy igen tág, ezért korunkban már nehezen értelmezhető fogalom — egyik hátránya, hogy nem az számít, mit csinál, és milyen minőségben a munkavállaló, hanem elsősorban az, hogy hol csinálja azt. A munkaerő-elvándorlásnak, de még tágabb értelemben véve a migrációnak egyik oka, hogy az emberek ugyanannyi megerőltetésért a világ egyik pontján sokkal több pénzt kaphatnak, mint a másikon.
Mert nagyon nem mindegy, hogy a kukás, a takarítónő, a hentes, a pék vagy a gépjárművezető egy gazdaságilag elmaradott balkáni országban, fegyveres konfliktusoktól terhelt közel-keleti országban vagy egy fejlett nyugati vagy skandináv országban végzi lényegében ugyanazt a tevékenységet vagy legalábbis olyasmit, ami hasonló erőfeszítést igényel.
Az persze már külön téma, de szorosan összefügg ezzel, hogy a számok nem mindig mutatnak meg mindent. Ugyanazon az összegen nem ugyanolyan mennyiségű és minőségű áru, szolgáltatás vásárolható mindenhol. A vásárlóerő-paritás azt méri, hogy mennyi terméket és szolgáltatást lehet vásárolni egy valutában egy másik valutához mérve, ezzel figyelembe véve a különböző országokban eltérő árakat. De még ez a szám sem mutat meg mindent. A fejlettebb országokban ugyanis vannak olyan költségek, amelyek a fejletlenebbekben fel sem merülnek, így a semmit nem lehet a valamivel összehasonlítani. A lakhatás, az ingatlanok bérleti költsége például szinte mindenütt jóval olcsóbb a fejletleneknél vagy kevésbé fejletteknél, míg például az élelmiszer akár lehet olcsóbb és még jobb minőségű is a gazdaságilag fejlett államokban. A szociális ellátórendszer is rendre a gazdagoknál fejlettebb — néhány kivétellel —, és ez is vonzóvá teszi a munkavállalók szemében az erősebb gazdaságúakat.
Természetesen az sem mellékes, hogy mit dolgozik az ember. A szakértők azt hangsúlyozzák, manapság már nem árt, ha az ember több mindenhez ért, illetve ha folyamatosan képezi magát. Viccesnek hangzik, de igaz, hogy ha valaki a lehető legversenyképesebb szeretne lenni a munkaerőpiacon, akkor az a legjobb, ha hentesként, sofőrként vagy akár programozóként is meg tud jelenni mint potenciális munkavállaló. Meredeknek látszik az ilyen szakmák bármiféle összevonása, ám a folyamatban levő negyedik ipari forradalom és a meghirdetett digitalizáció tükrében a jövőben ez lehet a nyerő kombináció, vagy legalábbis nem lesz majd furcsa.
Vannak azonban olyan foglalkozások, amelyekkel itthon is viszonylag jól lehet keresni. Vásárlói paritáson mérve még többet is, mint tőlünk nyugatabbra. Egy jól képzett hegesztő kezdő fizetése például 80 000 dinár körül alakul, és a tapasztaltabbak akár 250 000-et vagy többet is megkereshetnek havonta. Sok esetben azonban csak meghatározott időre alkalmazzák őket, egy-egy projektum keretében, ezért nem mindig lehet egy helyen többéves tartózkodást betervezni. De például az autószerelők is jól keresnek, a statisztikák szerint 70 000 dinár alatt nem visznek haza, a fővárosban, illetve más nagyobb településeken pedig simán elérik a 180 000-et is havonta. Mindez kemény körülmények között, sok esetben napi 10-12 órás munkavégzés közben. De keresettek a pékek, illetve a gépjárművezetők is, ők szintén kiemelkedő fizetésre számíthatnak. Mindez azt mutatja, hogy itthon is lehet boldogulni, kemény munka nélkül pedig Nyugaton is csak kevesen élnek jól, bár az is nagyon viszonylagos, hogy kik azok, akik jól élnek, hiszen az anyagi háttér fontos ugyan, de nem mindig elsődleges szempont.
