Otília főállásban a Vajdasági Rádió és Televízió munkatársa, de a Kossuth rádió Határok Nélkül című műsorának délvidéki tudósítója is, továbbá írásai megjelennek a Hét Napban, a Muzslyai Újságban, valamint a Vajdaság Ma internetes hírportálon. Munkája és a mesemondás mellett a Cickafark énekcsoportnak is tagja. A lapunknak adott interjúban pedig a többi közt az is kiderült, hogy szívügye a bánáti tájszólás továbbörökítése és -éltetése.

Molnár Edvárd felvételei  

* Miként kerültél erre a pályára, hogyan lettél újságíró?

— Diákkoromban tudósítócsoport működött az iskolában, az osztályfőnököm, Miglinczy Irén magyartanárnő összefogott bennünket, és az ő istápolásával küldtük a kishíreket a Jó Pajtásnak, az Újvidéki Rádió gyermekműsorának és a tévébe. Ez volt a kezdet kezdete, utána a Magyar Tanszékre kerültem, ott ifjúsági oldalakat írtunk, majd volt egy fölhívás az Újvidéki Televízióba, arra jelentkeztem ’93-ban, és ott „slapajkodtam” egy ideig. Aztán gyorsan átkerültem az Újvidéki Rádióba, és ott folytattam a pályafutásomat.

* Televíziózással kezdted, a mai napig rádiózol, de nyomtatott lapokba és internetes hírportálnak is tudósítasz. Melyiket szereted leginkább, és miért?

— A rádiózást. Amikor átkerültem a tévéből a rádióba, az első pillanattól egy nagy szerelem volt. A tévézést annyira nem szerettem. A képekkel nem tudtam mit kezdeni, de a hangokkal megpróbálom elérni, hogy ha valaki hallgatja, akkor el tudja képzelni azt, amiről szó van.

* Leginkább Bánátból tudósítasz. Mit jelképez számodra az a táj?

— Igen, Bánát az én terepem. Én is bánáti vagyok, Muzslyán születtem, ott élek. Közel állnak hozzám a bánáti emberek, átéltem gondjukat-bajukat, örömüket. Lehet, hogy azért is ragaszkodom annyira ehhez a tájhoz, mert átérzem az itteni életet. Egész Dél-Bánáttól Észak-Bánátig ismerem és bejártam a terepet, tudósítottam innen is, onnan is, vagy dolgoztam már ezeken a helyszíneken. Szívügyemnek tartom, hogy ha csak tehetem, eljussak ezekre a helyekre. Igyekszem minden meghívásnak eleget tenni. Közép-Bánátban biztos, hogy minden eseményre elmegyek. Dél-Bánátba már kevesebb alkalommal, mert oda nehezebb eljutni. Tudósítok Nagybecskerekről, Muzslyáról, Szentmihályról, de például Erzsébetlakon már régen jártam. Lukácsfalván most kezdődött egy aktivitás, alakult egy nyugdíjas-egyesület. Emellett tudósítottam már Ürményházáról, de Pancsováról és Székelykevéről is.

* Hogyan vélekedsz a szórványlétről? Külön kihívás?

— Éppen ez a lényeg. Nekünk, akik innen tudósítunk, az a célunk, hogy az itteni híreket eljuttassuk a tömb felé, hogy halljanak ezekről a kisebb településekről, erről a tájról. Úgy gondolom, hogy ez a feladatunk, hogy innen a különféle eseményekről küldjünk hírt akár az írott sajtóba, akár a rádióba.

* Neked köszönhetően az ezeken a tájakon élő emberek hírei eljutnak Budapestre és a Kossuth rádió révén az egész Kárpát-medencébe. Közvetítő szerepet töltesz be. Van különbség az Újvidéki Rádióba és a Kossuth rádióba készített tudósítások között?

— Budapestre olyan témákat próbálok eljuttatni, amelyekről úgy gondolom, hogy szívesen meghallgatnák a Kárpát-medence bármely pontján. Azokat a hanganyagokat igyekszem úgy feldolgozni, hogy mindenki számára érthetőek legyenek. Lehet, hogy az itteni dolgok számunkra egyértelműek, és jobban átérezzük a szórványok szórványában az életet, de egészen más bemutatnom a helyszínt vagy a helyzetet a Kossuth rádió hallgatóinak.

* Nemrégiben létesítettél állandó munkaviszonyt az Újvidéki Rádióban.

— Az Újvidéki Rádióban a státuszom időről időre változott. Dolgoztam tiszteletdíjasként, volt idő, amikor állandó alkalmazottként, de olyan is, hogy egy ügynökség által foglalkoztattak. Most az a szerencse ért, úgy álltak a csillagok, hogy állandó munkaszerződést kaptam.

* Miben változtatja ez meg a munkádat, esetleg a szórványban való jelenlétedet?

— Többet kell bejárnom az Újvidéki Rádió székházába, ezért egy kicsit kevesebb idő jut majd a szórványban végzett tevékenységemre, de megpróbálom úgy összehangolni, hogy jó legyen. Tehát hogy itt is, ott is legyek.

* A magyar állami kitüntetést nem csupán a tájékoztatás terén nyújtott szakmai elhivatottságoddal érdemelted ki, hanem a délvidéki magyar kultúra és a mesemondás hagyományának megőrzésével is.

— Nagy szerelmem a népmesemondás. Valamikor a 2000-es évek elején jelentkeztem először a Kálmány Lajos Népmesemondó Versenyre. Az első szereplésem kudarcba fulladt, nem tudtam elmondani a mesémet, leblokkoltam. De a következő évben ugyanúgy bejelentkeztem a versenyre, sőt, akkor már vittem is magammal valakit. Ez így ismétlődött az évek során, és mind több embert próbáltam bevonni az élőszavas népmesemondásba. 2011-ben értem el azt, hogy Mesefa díjat kaptam. Ezután már nem tartottam ildomosnak, hogy mesemondó versenyeken vegyek részt, így már csak zsűritagként voltam jelen. De azóta is a muzslyai, illetve a környékbeli fiatalokat és idősebbeket egyaránt próbáltam bevonni ebbe a mozgalomba. Magyarországon is indult egy mesemondás felnőtteknek. Arra is jelentkeztem, ott is kipróbáltam magam. Érdekes tapasztalat volt.

* Mindig is közel állt hozzád a mesemondás, vagy csak véletlenül alakult így, hogy ezzel kezdtél el foglalkozni?

— Mindig is közel állt hozzám. Az egyetemen volt folklorisztika tantárgyunk, az egyik évfolyamtársammal faltuk a népmeséket. Azzal szórakoztunk, hogy a vizsgaidőszak kellős közepén népmeséket olvastunk. Nem is tudom, honnan jött, hogy éppen népmeséket olvassunk, hiszen olvashattunk volna bármit. Amikor pedig belekóstoltam a népmesemondásba, akkor az is célom volt, hogy a mi nyelvjárásunkat népszerűsítsem. Ez egy nagyon fontos mozzanat. Azóta is akiket én fölkészítek, vagy akikkel megbeszéljük a mesemondást, és készülnek a versenyre, mindenki kizárólag a saját, az itteni ö-zős nyelvjárásában mondja a mesét. Vannak olyan vállalkozó szellemiségű mesemondók, akik már saját maguk díszítik a meséket. Ezt azért megbeszéljük, hogy az jó-e, vagy sem, illetve mit lehet és mit nem.

* A tájszólás megőrzése fontos, nemes feladat. Ebbe bele tudtad kapcsolni a rádiós tevékenységedet is?

— A rádióban mellőzöm a tájszólást. Pillanatok alatt tudok váltani a két beszédmód között. Viszont a magánbeszélgetések során a tájszólás használata részemről már valamilyen módon a bizalomnak is a jele.

* A fiatalok mekkora érdeklődést mutatnak a népmesemondás iránt?

— Úton-útfélen, akár riportozás közben is, van, hogy ráfutok egy-egy jól mesélő fiatalra, vagy akár idősebbekre is. Amikor felkérek valakit a mesemondásra, az általában nem szokott ellenkezni. Persze vannak állandó tagok is, de mindig akad új mesemondó is.

* Szabadidődben nem csupán mesemondással, énekléssel is foglalkozol.

— Április 20-án lesz két éve, hogy megalakult Muzslyán a Cickafark énekcsoport. Emlékszem rá, a művészeti vezetőnk régebben kért, hogy társuljak be a vegyes kórusba, de valahogy soha nem találtam erre időt. Mondtam, hogy majd ha egyszer nyugdíjba vonulok, akkor. Aztán mégis csatlakoztam a Cickafarkhoz. Annyira jó ez a társaság, nagyon élvezzük a csütörtököket, mindig ezen a napon vannak a próbáink. A létszám mindig bővül, most 15-en vagyunk, de 10-en kezdtük. A következő Durindón lesz a harmadik szereplésünk. Ez az énekcsoport is fontos, ahol a nyelvjárásunkat is beleszőjük a népdalcsokrokba.