Akárcsak maga a móva — kaláka — mint munkaszervezeti forma. Pedig egykor ez volt a leghatékonyabb. A fizetség nélküli, szívességből vagy kölcsönösségi alapon végzett munkába egykor a családok a legdolgosabb, legügyesebb tagjaikat küldték, hogy ne hozzanak szégyent rájuk, és nehogy viszontsegítség nélkül maradjanak. A mai magányosan, traktormagasságból végzett kukoricatörés és egyúttal -morzsolás helyett a móva a közösség egységét jelezte. A Felsőhegyi Önkéntes Központ szervezésében a hétvégén rendezték meg a hagyományos Kukoricamóvát. Tizenegy csapat jelentkezett, közös és egyéni megmérettetés is volt, kukoricatörésben, -vágásban, -kötésben, díjazták a legszebb reggeli terítést is, akárcsak az ételkínálatot. A zentai Kicsi meg a Forgó csapatban fiatal felnőttek és icipici gyerekek sürögtek-forogtak. A munkásgumicsizmát, hagyományos szoknyát viselő, a szürke hétköznapokban a zentai közigazgatás pénzügyi osztályán dolgozó Kiss Noémi a három kislányát hozta magával. A csapat tagja volt még a szintén zentai Sárvári Ákos, ő is a kislányával érkezett, illetve a felsőhegyi Ősz Szabó Zoltán.

Ősz Szabó Imre

— Amint kiérkeztünk a parcellára, kipakoltuk az otthonról hozott reggelit: sonkát, sült, abált és füstölt szalonnát, főtt tojást, aludttejet, savanyú uborkát, kenyeret, egy kis süteményt, pogácsát meg almát, körtét, szőlőt. Emlékszem, amikor annak idején nagymamámékkal jártunk kukoricát szedni, akkor is meg volt pakolva a kosár, vittük a finomabbnál finomabb falatokat ki a határba, és amikor megtörtük a kukoricát, 9 óra tájékán jött a reggeliidő, majd miután elfogyasztottuk, folytattuk tovább a munkát. Édesapámék mezőgazdasággal is foglalkoznak, de már nem kézzel törik a kukoricát. A régi, kézi munkaerő már sehol nem szükséges. Ide azért jövünk, hogy a kisgyerekeim lássák, régen hogyan volt, hogy számukra ez egy teljesen természetes dolog legyen, ne pedig egy múzeumba illő valami. Hogy tudják, valamikor így kellett megdolgozni az ételért, akár az aratásnál a búzáért, a kenyérért, akár a kukoricát szedték, hogy érezzék, nem volt olyan egyszerű és kényelmes az élet, mint most. Tavaly hoztam ki őket először, az idén pedig másodjára jövünk, mert a múlt héten Bánátban, Feketetón jártunk. Úgy látom, hogy élvezik, nem tesznek különbséget egy hétköznapi játszás meg e között, ugyanolyan élmény nekik. Úgy gondolom, ha mi, szülők egy természetes közeget építünk föl e köré a téma köré, akkor a gyerekek számára teljesen elfogadható.

Bőséges reggeli jár a kukoricatörőknek

Ősz Szabó Imre, a rendezvény ötletadója és meghonosítója itthon és az anyaországban, valamint fő szervezője elmondta, hogy Magyarországról és a vajdasági környező településekről érkeztek a résztvevők. Ez a tizenhatodik ilyen rendezvény Felsőhegyen, bár az elsőt bő negyed évszázada tartották meg. A csapatok ezúttal is — harmadik éve — a helybéli Fényszárosi Márta kukoricaföldjén mérték össze tudásukat — bár az idén nincs miért ünnepelni a kukoricát, hiszen az aszály miatt nagyon rossz a termés, itt locsolva volt, azért ilyen gyönyörűek a csövek —, a főzőversenyt pedig a felsőhegyi művelődési ház mellett lévő parkban rendezték meg.

A Kicsi meg a Forgó csapat Zentáról

— Örülök, hogy sok helyszínre eljutott a Kukoricamóva, többek között Feketetón, Tordán, Moholon, Adán, Törökfaluban is megrendezik. A csapatok feladata először a terítés, azt kell bemutatniuk, hogy mit reggeliztek valamikor a kézi törők és fosztók kint a kukoricaparcellán. Külön osztályozzák a pálinkát, a kenyeret, a kalácsokat. Utána jön a munka. A zsűri azt értékeli, hogyan szedték le a kukoricát, mennyire szépen, tisztán dolgoztak, hagytak-e el termést, hogyan vágták le a szárát, hogyan kúpozták. Azért van ilyen sok kategória, hogy minden csapat kapjon ajándékot: feliratos dísztárgyat, kerámiát, érmet, díszterítőt. Ezen ez olvasható: „Ha jöttök, lesztek, ha hoztok, esztek.” Ezt a hagyományos magyar beszédünket meg kell őriznünk, akárcsak a hagyományos munkát, a hagyományos reggelinket. Gyerekek is vannak itt, ennek nagyon örülünk, hiszen ők azok, akik itt maradtak, vagy reméljük, hogy itt maradnak ezen a vidéken, s emlékezetükben lesz, hogy egykor részt vettek kukoricaszedésen — lehet, hogy odaér az idő, hogy nekik majd fizetnek azért, hogy bemutassák, hogyan is csinálták valamikor a kukoricaszedést vagy akár az aratást.

Megérdemelt falat

Beszélgetőtársam hozzátette, egyéni vállalkozók támogatásából szervezik meg évről évre a kukoricamóvát Felsőhegyen. Úgy néz ki, hogy a délvidéki magyar jobban szereti a hasát, mert legalább hatvanvalahányan főznek bent a parkban — vette félig-meddig tréfásra. A főzőverseny fő témája az őszi ételek voltak, emellett bográcsban és nyárson is készültek a finom falatok, a zsűri pedig a hozott kukorica- és tökös kalácsokat is elbírálta.

Figyelek, anya

Az alföldi Mezőtúrról érkezett főzőcsapat bográcsában igazi különlegességet pillantottam meg: lebbencs főtt a magyaros paprikás lében. Ebből lesz a topogós, avagy a slambuc, esetleg öhöm. Bárhogy is nevezzük ezt az alföldi pásztorételt, az biztos, hogy „kell még”-ízű.

— Megpirított lebbencs, krumpli, kis hagyma, kis sült szalonnatepertővel. A régi emberek számára ez hagyományos étel volt, gyorsan elkészült, körbeülték a bográcsot, kanállal szedegették, így fogyasztották — magyarázta a négytagú társaság szakácsa, s gyorsan azt is elmesélte, hogy sok helyen járnak odahaza és Erdélyben is, meg gyakran jönnek főzőversenyekre Vajdaságba, itt jó a társaság, nagyon szeretik a vendégeket, na így mondom.

Pihenő a fotó erejéig

A tiszaszentmiklósiak sem maradtak ki a kukoricamóvából

A kisdobosra mindenki odafigyel

Az ősz szépsége

Munkában a zsűri

Főzőverseny és vásár a faluban

Mennyei topogó

Szeretnek Vajdaságban a magyarországi vendégek