Egy-egy történelmi borvidék jellemzője, hogy főbb tulajdonságaiban hasonló jellegű borokat állítottak elő, amit a nagyjából azonos talaj- és éghajlati viszonyok mellett egy-két jellemző szőlőfajta vezető szerepe tesz lehetővé. Ez korábban nem mindig volt így, mivel a filoxéravész előtt a fajtaösszetétel a történelmi borvidékeken belül is igen változatos volt, ennek megfelelően az egyes szőlőhegyeken termett borok minősége is erősen különbözött.

A történelmi borvidékek nevüket többnyire egy-egy városról vagy faluról kapták, pl. Egri, Verseci, Tokaji, Szekszárdi, Villányi stb., de ezen kisebb-nagyobb vidékek borait értették, és gyakran nem is a névadó hely nyújtotta a legjobb minőséget. Kisebb részben valódi tájnevek, pl. Duna—Tisza közi, Érmelléki, Fertőmelléki, Hegyaljai, Szerémségi stb. után nevezték el a borvidékeket. Főbb történelmi borvidékeink a XVI. század elejére alakultak ki. Az egész középkorban a leghíresebb történelmi borvidék a Szerémségi volt. Az idők folyamán egyes szőlőtermő területek megszűntek bortermőnek lenni, míg mások felemelkedtek, és a mai napig őrzik hírnevüket. Fontos megjegyezni, hogy a történelmi Magyarország egész területén termeltek bort, de csak kevésnek sikerült megtartania a történelmi borvidék megnevezést.

A történelmi borvidékek első hivatalos beosztását Keleti Károly szőlészeti statisztikája alapján a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium készítette el 1880-ban, megjelölve a szőlőterületek nagyságát, az átlagos évi bortermés mennyiségét, valamint azt, hogy ebből mennyi a fehér- és mennyi a vörösbor. Ez a beosztás kevéssé vette figyelembe a kialakult hagyományokat. A közigazgatási egységekhez, a kerületekhez és a megyékhez igazodott, és valamennyi bortermelő községet besorolta a történelmi borvidékek sorába. 1896-ban, a filoxéravész után, az állami támogatással végbemenő rekonstrukció idején készült el a történelmi borvidékek második beosztása. A rendelet célja a rendszerezés mellett azoknak a szőlőfajtáknak a meghatározása volt, amelyek az egyes vidékeken mennyiségileg és minőségileg a legjobb termést adják. Ezzel kívánták megszüntetni a termelt fajták korábbi sokféleségét, és garantálni az egy-egy történelmi borvidéken termelt borok azonos karakterét. Ami nagyon fontos volt, hogy ez a beosztás fokozottan figyelembe vette az évszázadok alatt kialakult hagyományokat. Ekkor jelölték meg a Szerémi és a Versec—Fehértemplomi borvidéket.

Szerémi borvidék

A Szerémi vagy Szerémségi (szerbül: Sremski rejon) történelmi borvidék Szerbia és részben Horvátország területén, a Szerémségben, a Tarcal-hegység lejtőin (a Fruška gora Nemzeti Park területét kivéve) és a Duna mentén található. Már a római korban létezett, a sirmiumi származású Probus római császár jelentős mértékű szőlőtelepítést folytatott itt. A török hódoltságig a Magyar Királyság legjobb bortermő helyének számított — a szerémi borokat a középkorban a borok királyaként ismerték. A fejlődést viszont gyorsan lerombolta a török hódítás. A szőlőművesek más tájakra, egyebek között a Tokaji borvidékre költöztek. A törökök kiűzése után, az Osztrák—Magyar Monarchia időszaka alatt a szerémségi szőlő- és borkultúra újra felvirágzott. Aztán a trianoni békeszerződés elszakította hagyományos piacaitól, s így visszafejlődve élt tovább, bár a borkészítés nem szűnt meg. A II. világháború után csak az állami gazdaságoktól kerülhetett kereskedelembe bor, a minőségi szempontokat pedig felülírták a mennyiségiek. Jugoszlávia szétesése tette újra lehetővé a magángazdaságok működését. Számos szőlőfajta származási helye Szerémség: ezek a furmint, szerémi zöld, bakator, ezerjó, kövidinka stb. Innen terjedt el a kadarka, mely a törököktől átvett fajta volt már az 1440-es években. A kadarka erjesztésének vélhetően már akkor a héjon áztatásos édesbor-technológia volt az alapja.

Versec—Fehértemplomi borvidék

A szerb és a román határnál helyezkedik el, ahol Románia területére belép a Duna. Központi szerepe két városnak, Versecnek és Fehértemplomnak van. A török hódoltság után elnéptelenedtek a települések, ám 1690-ben Versecre szerbek, majd 1717-ben németek jöttek, akik fellendítették a helyi borászatot. Drucker Jenő elmondása szerint (1905): „Az e vidéken termő borok csekély savtartalommal bíró, zöldesfehér színű, elég testes asztali borok, melyek savanyú borok házasítására igen alkalmas anyagot szolgáltatnak.” A kadarkát a szőlőtermő táj királynéjának nevezték, emellett nagy mennyiségben díszlett a kövidinka és a szlankamenka is. Ez a terület a XIX. század végére a világ legnevesebb bortermelő helyei közé tartozott. Ma az itt élő borászok ismert világi szőlőfajtákat termesztenek, és ebből az alapanyagból készítik a kiváló italokat.

Vajdaságban minőségi asztali borokat készítettek és készítenek ma is a Horgos—Királyhalmi, a Tisza menti, a Telecskai és a Közép-bánsági borvidékeken. Ezek a régiók természetesen nem tartoznak a történelmi borvidékek csoportjába.

A szőlő és a gabona az itt élő népek két legfontosabb terméke: azaz a kenyér és a bor, melyeknek a bibliai időktől hangsúlyos szerepük van az életünkben mint alapélelmiszereknek. Az újabb kor viharos viszontagságai közepette is tiszteljük és becsüljük meg drága értékeinket.