Szépirodalom
Tőke István három anekdotája
2017.02.02.
LXXII. évf. 5. szám
Mikor lesz itt más világ? — Az bizony messze van! — Mire kell a kenőcs?
Mikor lesz itt más világ?
A húszas évek végén B. B. nagygazda falrakó munkában jártas napszámost fogadott a vedlett falú pajta helyrehozására. Sokallotta ugyan, amit kért az ember, de végül csak ráállt az alkura, mert még mindig jóval olcsóbb volt, mintha mesterrel csináltatja.
Néhány évre rá — a nagy gazdasági pangás idején — újból ezt a tíz körme után élő, ügyes szegényembert fogadta meg az istálló kitapasztásához. Amikor megkérdezte tőle, hogy mit kóstál a munka, azaz mennyi napszámot kér, az ember azt válaszolta: Csak annyit, amennyit legutóbb kapott a pajta lesaralásáért.
— No, hé — figyelmeztette B. bácsi — hát nem tudod te, hogy azóta változtak az árak? Olcsóbb lett a búza meg a kukorica, meg — osztán esett a hús meg a szalonna ára is! Más világ van ám már, hallod-e?! — okította volna ki napszámosát az öreg.
Villant egyet a napszámos szeme, s odafordulva a gazdához, így vágott vissza:
— Tudja, mikor lesz itt más világ B. bátyám?
— ?!
— Majd akkor, amikor maga fogja tapasztani az én istállómat.
Az bizony messze van!
Régebben az esztendő utolsó napján volt a kanász-, béres- és cselédfogadás, vagy ahogyan Zentán nevezték: az „öcsém-vásár". („Hát öcsém, elszegődnél-e hozzánk? — így invitálták gazdauramék a béresjelölteket.) A gazdák és a cselédnek valók ilyenkor valamelyik jelesebb kocsmában jöttek össze. (Zentán ilyen volt a Hajduska-féle vendéglő ), és itt zajlott le a minden évben meg-megismétlődő béresfogadás. Ezeken az összejöveteleken, többek között R. J. uram is megjelent a többi gazda között, s jelenléte csak emelte az embervásár tekintélyét.
Mesélik, hogy egy ízben a már felfogadott új béressel szánkón indult kifelé a csantavéri földeken levő tanyájára. Zúzmarás hideg téli nap volt, s a havas mező fölött károgva szálltak a kóbor varjak. Az öreg elöl ült a subában, az új béres pedig vézna felöltőjében ott kotolt a szánkó aljába vetett szalmán. Vacogott.
Híressoron túl, mikor már nem állhatta a dermesztő hideget, didergő hangon meszólalt az árva:
— Gazduram, de messzi van a ken' tanyája!
A gazda önérzetét régen érte ekkora sérelem.
— Micsoda?! — füstölgött magában. Méghogy messze van ennek a koszos senkinek az ü tanyája?
Meg se fordult csak a szája sorkából vágta oda a béresnek:
— Neked van-e tanyád, öcsém?
— Nekem? Mér kérdezi kend, amikó úgy is tuggya, hogy nincsen.
— No látod ... A' van messze!
Mire kell a kenőcs?
Zentára készülődik látogatóba a tornyosi gazda, s a városi divattal haladni kívánó nagylánya megkéri: hozzon a részére a patikából valami pomádét.
— Milyet adjak? — érdeklődik az apától a patikárus kisasszony.
Bizonytalan hümmögés és vállvonogatás után derül ki, hogy nem a gazdának, hanem a lányának kell a krém.
— Pattanásrul-e vagy hogy tán szeplőről? — Éjjelre vagy nappalra kéri? — hangzik az újabb kérdés.
Fölszalad a magyar szemöldöke:
— Éjjelre vagy -nappalra? Affenét! Egész hónapra!
In: Létünk, 1975. III. 4. Tőke István: Nagygazdák és cselédek a zentai népi anekdoták tükrében
Hozzászólások
Hozzászólások
0
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
