Kezdetben például a merkantilizmus hívei azt állították, az állam gazdaságpolitikájában olyan intézkedésekre van szükség, amelyek a nemesfémek felhalmozását segítik elő. Ezt az elképzelést a későbbiekben számos kritika érte, hiszen való igaz, hogy a felhalmozott aranyat, ezüstöt, kincset és pénzt nem lehet például megenni, és önmagukban nem a jólét alapjai, de tágabb értelemben véve — mert nyilván a merkantilisták is tudták, hogy az arany nem ehető — a merkantilizmus az állam és a magánvállalatok egyfajta szimbiózisa, a kölcsönös előnyökön alapuló együttélés.

A modifikált, de eredendően mégis merkantilista modellek ma is viszonylag jól működnek. A liberális és a merkantilista irányzat közötti különbséget sokan abban látják, hogy az előbbi számára a fogyasztók érdeke mindenek felett áll — ez a fogyasztói társadalom ismérve —, a merkantilisták viszont a termelést tekintik az elsődlegesnek. Szerintük a gazdaságnak a termelésen alapuló egészséges szerkezete a legfontosabb. A fogyasztást pedig a magas foglalkoztatottság és a bérek reális, megfelelő szinten tartása önmagában képes generálni.

A történelmi tapasztalatok alapján és a jelenlegi körülményeket figyelembe véve nem vitás, hogy az Amerikai Egyesült Államok a liberalizmus legtipikusabb megtestesítője. Ha pedig a legtipikusabban merkantilista ország után kutatunk, a leírtak tükrében Kína juthat eszünkbe, noha a kínai vezetők nem használják magát a kifejezést, nem alkalmazzák magukra ezt a jelzőt, és nyilván hevesen tiltakoznának is az ellen, hogy a világ legnépesebb országát, bolygónk második legerősebb gazdaságát ezzel a jelzővel illessük.

A kínai gazdasági sikerek mögött — ha hosszú távon is sikernek tekinthető a nagymértékű környezetrombolás árán tapasztalható szédületes gazdasági bővülés — tudatos és eltökélt, központilag irányított gazdaságpolitikát fedezhetünk fel. Folyamatosan és nyíltan szubvencionálják az ipari termelést. Az árfolyam-politikát is tudatosan úgy alakítják, hogy a kivitelt ösztönözze. A kivitelre termelő cégeket adókedvezményben is részesítik, illetve egyéb közvetlen és közvetett támogatási formákat alkalmaznak. Liberális nézőpontból a külföldi vevőknek kedvezve a kínai fogyasztókat károsítják meg. Ez azonban csak a jelenség egyetlen időmetszetét vizsgálva érvényes. Más perspektívából szemlélve a veszteség úgy tekinthető, mint a hosszú távú fejlődés, egy modern és erős gazdaság megalapozásának járulékos költsége.

Az elmúlt évtizedekben szinte mindig ellenséges volt Amerika és Kína között a viszony, de mindeközben jelentős kereskedelmi forgalmat bonyolítottak egymással. Kína látványos gazdasági növekedése viszont különféle ellenlépésekre kényszerítette Amerikát. A kínai hatalom a 2008. évi gazdasági világválság, majd az abból elinduló különféle politikai folyamatok alapján úgy látta, hogy az amerikai hegemóniára épülő világrend megroppant. Kína a valódi szuperhatalommá válása idejének eljöttét láthatja, és nyilván mindent meg is tesz, hogy ezt valóra váltsa.