- A fotók a Facebook közösségi oldalról származnak

A régi mondás úgy tartja, nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember. S hogy ez valóban így van, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy két zentai fiatalember, Csonti Gábor és Somorai Csaba, megtette a lehetetlent. Ők azok, akik indultak a Budapest-Bamako néven ismert kalandtúrán és tizenöt nap alatt végigmentek a megközelítőleg kilencezer kilométeres távon. Egészen Bissau-Guineáig, mert az idén ott volt a futam célja. Hogy mivel? Egy Renault 4-es kiskocsival! Élményekről hazaérkezésük után meséltek:
- A budapesti indulás után az első nap 1250 kilométert tettünk meg, 18 óra alatt. Lassabban haladtunk, mint a többiek, de az autó jól bírta a megpróbáltatásokat. A harmadik nap estéjén értünk az európai szakasz végére, de még itt éjszakáztunk, hogy reggel vágjunk neki Marokkónak. A reggeli komphajóval keltünk át, s kezdetét vette az Afrika-túra. A határon gond nélkül átjutottunk, találkoztunk három másik sorstárssal is. Velük együtt folytattuk utunkat az első kijelölt találkozási ponthoz, ami Marrakesh után következett - hegyre föl, majd le, mígnem a táborba értünk. Közben volt időnk tájat nézni, fényképezni, mert a lefele menetben hűteni kellett a fékeket! Így sem bírtunk a hegyi utakon végigmenni, mert a havazás miatt le voltak zárva. Igaz, mi annyira nem is bántuk, próbáltunk vigyázni a kocsinkra.
Sivatag: ötven kilométerenként rendőrök, kérik a papírokat s az ajándékokat, lassan haladsz a következő megbeszélt pont felé a homokbuckák között. A terepjárók sorra elhagytak bennünket, mentünk a nyomukban a táborhelyig. Érdekes látvány volt. Vagy száz homokhegyecske, mindenki beállt valahová, s próbálta felverni a sátrat, ami az erős szél miatt képtelenség volt. A naplemente gyönyörű volt, de a nappali hőmérséklethez képest rendkívül hideg reggelre ébredtünk.
A terepjárósok a sivatagon keresztül folytatták az utat, mi nem. Eddig teljesen egyedül jöttünk, de itt találkoztunk egy szlovén és egy magyarországi csapattal, és a továbbiakban közösen próbáltuk legyőzni az ismeretlen akadályokat. Kígyókat, skorpiókat nem láttunk, de ebben talán szerepet játszott az is, hogy tisztálkodási lehetőségünk nem volt - mesélik nevetve a fiatalemberek, majd így folytatják:
- Már a Ráktérítő után akadtunk rá egy kiszáradt tóra vagy tengerrészre, ahol termálvizes fürdő volt. A kútnál egy hölgy állt, neki kellett fizetni kb. 1 eurót, s már mehettünk is a víz alá! Felejthetetlen látvány: egy ember vastag csővel locsolta a mintegy 50 fokos vizet az emberekre. Volt, aki fürdött, vagy borotválkozott, esetleg a koponyáját borotválta. Ki itt habzott, ki ott, de rettenetesen jólesett a víz.
Indultunk Mauritánia határához. Odaérve kinyitottuk a motorház tetejét, hogy hűljön a motor, ekkor ért mellénk egy amerikai társaság. Kíváncsian nézték a hatalmas dzsipből a kicsi kocsinkat, s kérdezték, mi ez, és hány lóerős. Mondtuk, harmincnégy. Tizenhét ló fejenként? - ettől szinte röhögő görcsöt kaptak, de aztán elővették a karton sört, engesztelésként.
Mivel a határ zárva volt, mindenki ott táborozott, de szóltak, ne nagyon sétáljunk, mert a környék tele van aknával. Reggel továbbindult a menet, nem is volt gond, igaz, a kocsikönyveket csak ajándékokért cserébe voltak hajlandók visszaadni.
Következett a senki földje vagy négy kilométeren át. Valaha út volt, de már csak a darabjai emlékeztettek rá. Ha ráhajtasz, törik valami, ha nem, elakadsz. Itt sikerült másodszor és utoljára elakadnunk. Megalkudtunk a helyiekkel, s kitoltak bennünket. Ők már várják a futamot - valaha itt ment el a Párizs-Dakar is -, ami jó kereseti forrás számukra. Ki is használják, nem szégyenlősek, szinte mindenért valamilyen ajándékot vagy pénzt kérnek. Az átkelőtől talán jó 60 kilométerre volt a következő találka. Itt kellett maradni, ez volt a hivatalos kétnapos pihenőhely. Az egész táborra a katonaság vigyázott, így természetesen fizetni is kellett. Majd a Nemzeti Parkon keresztül folytattuk az utunkat, persze, az áthaladásért ismét csak fizettünk. Végtére is itt mindenért fizettél: a hídon átkelésért, a pecsétért, a rendőrkísérőért, hogy ''biztonságban” elhagyd az országot!
Sör van, benzin nincs
Szenegál szinte felüdülés volt Mauritánia után. Itt már rendben van a közbiztonság, csak sajnos a benzinkutasok sztrájkjára érkeztünk. Sör van, benzin nincs. Az egyik falusi kutasnak addig könyörögtünk, míg adott műanyag flakonban valami fehér löttyöt, aminek benzinszaga volt. Aztán az egyik faluba betérve a lakosok ''összedobtak” 23 litert, amivel kitartottunk Bissauig. A határ háromsávos, repedezett, rossz, kátyús. Ha megállsz, rögtön jönnek elő az emberek a nádfedeles kunyhókból az ajándékokért. A faluban, benn az úton, át volt húzva egy lánc, azt mondták, ez a határ. Az egyik tákolmányból nagy nehezen előkerült a vámos, pénzre nem, de ajándékra természetesen igényt tartott. Néhány kilométer után szóltak, meg kell állni, mert itt a vám. Persze ott is ajándékozni kellett, focilabdát, noteszt, ceruzát, mindegy, csak legyen valami. Majd még ötször vagy hatszor eljátszották ezt velünk, hogy itt a határ! Mindenhol franciául beszélnek, kivéve Guineát, ahol portugálul. Az egyik szlovén fiú beszélt franciául, így állandó tolmácsunk volt, vagy ment a mutogatós társalgás.
Beérve Bissauba azt tapasztaltuk, hogy az egész országban nincs vezetékes áram, vagy aggregátorról megy a világítás, vagy elemes lámpa van. Az utakon is teljes a sötétség. Találtunk egy takarosnak mondható olasz missziót, két idős bácsi tartja, volt iskolájuk, egészségházuk is, a gyermekek tiszták, rendezettek, segítik az egyedülálló anyákat is. Ezért ajándékoztunk nekik bőven, remélve, jó helyre kerül a liszt, a tészta, a pólók, a láz- és fájdalomcsillapítók. Figyelni kellett, kinek mit adsz, mert előfordult, hogy másnap el akarták nekünk adni a magyar feliratú pólókat.
Harcban a Teréz Anya Jótékonysági Díjért
Végre célba értünk, a barátainkkal együtt - akikkel azóta is napi kapcsolatban állunk -, vagyis eljutottunk a fővárosba, ahol a miniszter asszony étellel, itallal várta az érkezőket. Álló hűtők tele sörrel, amire jeget dobáltak, amit Szenegálból csempésznek át! Az épületeken se ajtó, se ablak, se áram, amióta a gyarmattartók kimentek, teljesen lepusztult az egész. A benevezéskor szóltak, hogy a látnivaló kultúrsokk. Igazuk lett! Mi panaszkodunk, sírunk, milyen rossz anyagi helyzetben élünk, de amit ott láttunk, az leírhatatlan! Szétosztottuk a cipőinket, papucsainkat, a takarókat, pólókat, még a kétliteres műanyag flakonnak is örülnek, mert tényleg semmijük nincsen. Bármit is adsz, látod a könnycseppet a szemükben. A gyerekek piszkosak, szakadtak, az utcán sütik a kenyeret, a rendőrnek még ceruzája sincsen. Éppen ezért van a futamnak minden évben jótékonysági jellege is, a legkiemelkedőbb karitatív munkát végző csapat nyeri el a Teréz Anya Jótékonysági Díjat!
Amit tudtunk, bírtunk, mi is eljuttatunk a világ legszegényebb országaiba - a lehetőségünkhöz mérten. A kocsit is leadtuk, két kerék, levegő- és benzinszűrő-cserével odaértünk, a körülményekhez képest jó időt is futottunk a kaland kategóriában, ami napi harc a túlélésért. Az ellenfelek a távolság, az idő, az előre nem látott veszélyek. Nincs, aki dédelgessen, csak saját erőforrásaidra és az ügyességedre vagy utalva.
A hazautazást repülővel oldottuk meg. A reptér egy betonhangár, semmi sincs, az áram is elment közben, így kézzel kitöltött jegyet kaptunk! De hazaértünk. Jó is volt, hogy előbb egy kicsit Portugáliába mentünk, nem rögtön a mínusz húszba és hóba haza - mondták nevetve.
Jövőre? Igen, szeretnénk ismét megpróbálni, bízva abban, hogy a mostani eredményünkkel újabb támogatókat sikerül megnyerni, és a régiek is tudnak segíteni, a nehéz gazdasági helyzetben is. Ha a lehetőségeink engedik, négy kerék meghajtású autóval mennénk, hogy ami most kimaradt, oda is eljuthassunk! Ezért aki tud ilyen öregebb autóról, ami eladó, vagy egyéb dologban tudna segíteni, keressen meg bennünket!