home 2024. július 22., Magdolna napja
Online előfizetés
Tisztességes tolvaj
Perisity Irma
2013.09.04.
LXVIII. évf. 36. szám
Tisztességes tolvaj

Abban a népi bölcselkedésben, amely szerint mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, sosem hittem igazán. Beszélgetőtársam története azonban meggyőzött arról, hogy az ember szerencséjét olyan külső tényezők is jelentősen befolyásolják, amelyekre akkor sem tudnánk hatni, ha akarnánk.

— Nem tartom magam olyan elesett, magatehetetlen teremtésnek, akit sajnálni kellene — mondja nagyon határozottan az asszony. — Már gyermekkoromban megtanultam, hogy az élet nem játék, küzdeni kell, ha ki akarjuk vívni a bennünket megillető helyet. Igaz, nem olyan fészekből való vagyok, amelynek tagjai köztiszteletben álló emberek, de sosem gondoltam, hogy emiatt kevesebbet érnék a társaimnál. Édesanyámnak hála már korán megtanultam, hogy az életben semmit sem kapunk ajándékba, mindenért meg kell küzdeni, és mindennek ára van. Az anyám egy elég jómódú család egyetlen gyermeke volt, így a félig roma vőnek cseppet sem örültek a szüleim, sőt olyannyira nem, hogy más városba is költöztek. Hatéves voltam, amikor az apámat a vásárban véletlenül eltalálták egy szódásüveggel — a helyszínen meghalt. A nagyszüleim nem mutattak hajlandóságot, hogy befogadjanak bennünket, ezért anyám úgy döntött, hogy elvándorol jó messzire, hogy még a hírét se hallják. Nagyapám és nagyanyám egy távoli rokonnal kötöttek eltartási szerződést, minden vagyonukat rá hagyták, és azt is kikötötték, hogy anyámat senki se értesítse a halálukról — és ez így is történt. Ezért nőttem fel úgy, hogy igazából soha senkihez nem tartoztam, nem volt se testvérem, se rokonom. Anyámmal nagyon jól megvoltunk. Rengeteget dolgozott azért, hogy ne szenvedjünk hiányt a létszükségletekben. Az érettségi bulin jöttem össze az ott muzsikáló zenekar vezetőjével, a lányom apjával. Nyolc évvel volt idősebb nálam, nem is a mi városunkban élt, de ez nem volt akadálya annak, hogy udvaroljon. Fülig szerelmes lettem belé, ő volt az első komolyabb fiú az életemben. Anyám nem szólt bele a dolgaimba, de figyelmeztetett: nem lenne butaság egyszer elmenni megnézi, hogy hol s hogyan él a párom. Ez azonban mindig elmaradt... Állást kaptam, anyám nem vette el a fizetésemet, így jutott öltözködésre, és még a jövőt tervezve félre is tehettem belőle. Amikor állapotos lettem, fel sem merült bennem a terhesség-megszakítás gondolata, hiszen úgy véltem, hogy úgyis összeházasodunk, esetleg a gyerek miatt kicsit korábban, mint ahogyan terveztük. Eleinte a párom mintha örült volna a jövevénynek, de ahogy nőtt a pocakom, egyre többet maradozott el. A terhesség kilencedik hónapjába úgy léptem bele, hogy az esküvőről szinte egyetlen szó se esett, és a lányomat is úgy szültem meg, hogy az apja nem vett részt semmiben. Anyám aztán egy nap azzal a hírrel állított haza, hogy a fiúm nős, és van egy kétéves kislánya. A felesége hallotta ugyan, hogy más nő is van az életében, de megszokta, hogy a ,,művészemberek’’ már csak ilyenek. Összetört a szívem, de anyám azt mondta: akkor is él a gyerekéért az ember, ha minden kilátástalannak tűnik is. Tudtam, hogy igaza van...
Talán az égiek is úgy ítélték meg, hogy megérdemlek egy kis támogatást, ezért hát sikerült rendes mederbe terelnünk az életünket. Anyával mindketten dolgoztunk, a lányom oviba indult, amikor megvettük a lakást — és leírhatatlanul boldogok voltunk mindannyian.
A lányom középiskolás volt, amikor anyu váratlanul meghalt. Mérhetetlen fájdalommal gyászoltam őt, és ha lehet, az ő távozása még közelebb hozott bennünket a gyermekemmel. Tudtam, hogy csodálatos, szép szerelemről, hófehér esküvőruháról álmodozik, én pedig megfogadtam, mindent megteszek, hogy ez valóra is váljon, ha eljön a nagy nap. Közben azonban elveszítettem az állásomat, ezért aztán minden munkát elvállaltam, ami kínálkozott. Amikor bejelentette, hogy férjhez megy, éppen egy magánkereskedésben dolgoztam. Szerény, csöndes lakodalmat terveztek, én pedig banki kölcsönt gondoltam felvenni. Sajnos, az ügyintézés elhúzódott, a lakodalom időpontja pedig vészesen közeledett. Kétségbe voltam esve... Így történhetett meg, hogy az egésznapi bevételt nem a trezorba helyeztem, hanem kölcsönvettem. Arra gondoltam, hogy a forgatási pénzből visszaadjuk, és senki sem fog tudni róla. A kolléganőm azonban — ma sem tudom, hogy miért — szólt a gazdának. A bűnvádi eljárás folyamán az derült ki, hogy az üzletből sokkal több pénz hiányzik, mint amennyit elvettem. Háromévi börtönbüntetést kaptam. Nem tudták ugyan rám bizonyítani, hogy én sikkasztottam el az összes hiányzó pénzt, de én sem tudtam bebizonyítani, hogy csak egyetlen alkalommal, mindössze kétnapi bevételt tulajdonítottam el. Hiába is mondanám, hogy még egy liter tejet sem vittem soha haza a boltból anélkül, hogy ki ne fizettem volna. Ugyan ki hinné ezt el annak, aki három évet ült lopásért? Köztudomásúlag minden tolvaj csak azt a bűncselekményt ismeri el, amelyiken rajtakapják. Kínomban még magam is megmosolygom az állításomat, hogy én tisztességes tolvaj vagyok. Mert ugyebár én jót akartam. De hát a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Csupán az vigasztal, hogy a lányom és a vejem hisznek nekem.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..