— Parasztcsaládban születtem, nyolc évvel a bátyám után — mondja zsebkendőjét gyűrve. — A rokonok már azt gondolták, hogy a szüleim nem vállalnak több gyereket, és ez nem is lett volna csoda, hiszen apám nem volt ideális férj és szülő. A másvilágon most biztosan nagyon dühös rám, mert velem egész életében jól bánt. Amíg egészen kicsi voltam, fogalmam sem volt arról, hogy az apám csak velem törődik. A legkorábbi emlékeimben látom, ahogy ostorral veri a bátyámat, vagy ahogy olyan munkára kényszeríti, amelyet tízévesen még nem tud elvégezni. És ha nem csinálta meg, akkor vagy nadrágszíjjal verte, vagy nem kapott enni aznap. Arra sem emlékszem, hogy az apám egyetlen alkalommal megsimogatta volna a bátyám fejét, vagy annyit mondott volna neki: gyere, fiam. Pedig az emlékeimben, meg az anyám meséje szerint is, a bátyám csöndes, egy kicsit talán ügyetlen legényke volt, de soha, egyetlen tiszteletlen szóval sem illette a szüleinket. És már kicsi korában is annyit dolgozott, amennyit tudott és bírt: etette a jószágot, este kifogta a hámból a lovakat, bekötötte őket az istállóba. De ez apának sosem volt elég.

Ezzel szemben velem meglepően jól bánt. Én felnőttem, ő meghalt, de sosem tudtam meg, mivel érdemeltem ki a megkülönböztetett figyelmet. Nem mondhatom, hogy a szeretetét, mert azt hiszem, az apám senkit sem szeretett. Iskolába jártam, amikor megkérdeztem tőle, mit vagy kit szeret a legjobban a világon. Úgy gondolom, nem nagyon értette a kérdésemet, mert csak ráhúzta a szemüvegét az orrára, és nézett rám. Ma már tudom, azért nem felelt mindjárt, mert nem jutott eszébe, mit jelent az a szó, hogy szeretet. Végül kinyögte: legjobban a mákos tésztát szereti, ahogy anya csinálja, és Gamóst, az egyik lovát. Amikor nagyobbacska voltam, és a batyus verést kapott az apánktól, hangosan sírtam. Apám engem sosem szidott, nem kiabált rám, és ilyenkor is azt mondta, mit bőgsz, te lány, hát hozzád sem értem?! Ha a testvérem nem kapott enni, én titokban vittem neki. Ha bármit kaptam a szüleimtől, azt mindig becsületesen kettéosztottam, figyelmeztettem a batyust, ha apa ittasan hajtotta be az udvarba a speditert. Sokszor kellett fát hasogatni. Ilyenkor, ha a fejsze véresre sebezte a bátyám tenyerét, én loptam ki a házból egy lavór langyos vizet, szivacsot, kötszert, és rendbe tettem. Csak jóval később jöttem rá, hogy anya azért nem állt a védelmére, mert nagyon félt apámtól. Hiszen megesett már, hogy ha anya odaállt a batya elé, hogy felfogja az ostorszíjat, apa őt verte meg. És sokszor véresre. De soha senki sem segített nekünk, pedig minden rokon tudta, milyen az apám természete. És azt is tudták, hogy valamilyen ismeretlen okból látni sem bírja a fiát.

A batyust csak a nyolcadik osztályig engedte iskolába, így jóval később fejezte be a szakmáját esti iskolában, amikor már nős volt. A katonaság után mindjárt megnősült, elköltöztek más faluba. Miután befejeztem a szakközépiskolát, én segítettem nekik sokat. Amikor megkaptam az első munkahelyemen az első fizetést, apám azt mondta, nem kell hazaadnom pénzt, spóroljak, ha azt akarom, hogy lakodalmam legyen, amikor férjhez megyek. Így megtörtént, hogy a fizetésem nagyobb részét a bátyáméknak adtam, ahol már megszületett az első gyerek. Persze, lakodalom volt, amikor férjhez mentem. Én otthon maradtam a férjemmel, mert anya beteges volt, és nem akartam egyedül hagyni a kótyagos apámmal. És anya rövidesen meg is halt. Tudja, sosem láttam, hogy az apám csak egyetlen alkalommal is a kezét nyújtotta volna anyám felé, hogy megérintse. De abban szinte biztos vagyok, hogy az apám azért halt meg néhány hónappal később, mert üres lett az élete. Apámat agresszív rák vitte el. És soha, egyetlen szóval sem köszönte meg, ha a fia — nekem segítve — autóba tette, és elvittük orvoshoz. A halála előtt néhány nappal nekem mondta el, hogy ő bizony nem hordozná a saját apját, ha olyan lett volna vele, mint amilyen ő volt a fiával. De ez a kései, gunyoros hangvételű megjegyzés senkinek sem jelentett semmit, hacsak az ő háborgó lelkiismeretének nem. Én a mai napig kényeztetem a bátyámat. A sógornőm sokszor mondja is, hogy elkényeztetem a férjét. Ilyenkor a legyőzöttek szégyenével ismerem be, hogy korábban kellett volna sokkal többet tennem. De lehet, hogy akkor sem lett volna több értelme. Mert szeretet csak az én szívemben lakozott a testvérem iránt. Az apám és a bátyám utálták egymást, de egyikük sem szenvedte meg ez ebből adódó szeretethiányt.