Egy rendkívül tehetséges, céltudatos és szorgalmas lány, aki egy kissé vonakodva fogadta el a felkérést a beszélgetésre. Végül mégis kötélnek állt, hogy történetéből kiderüljön, a féltestvérek valóban összetartoznak-e.

— Nem szeretem az ilyesfajta nyilvánosságot — mondja a lány. — Amikor négy évvel ezelőtt a belgrádi egyetemen átvettem a diplomámat, akkor is felkerestek újságírók, mert abban az évben én voltam a legfiatalabb, aki sikerrel fejezte be a tanulmányait. Akkor is azt mondtam anyunak, nem akarok semmilyen hírverést abból, hogy felelősségteljesen eleget tettem a kötelezettségemnek. Talán mert apa nélkül nevelkedtem, anyám jóval szigorúbb volt hozzám. Igaz, gyermekkoromban nagyon sokat dühöngtem emiatt, illetve sok egyéb miatt is, aminek megértéséhez tudni kell néhány információt rólam.

Annak, hogy az anyám nevelt fel, furcsa előzményei voltak. Ő ugyancsak idejében befejezte az egyetemi tanulmányait — mindig azt mondta, meg kellett tennie, mert hárman voltak testvérek, és a szülei gyári munkásként dolgoztak, nem volt fölösleges pénzük. Úgy érezte, azzal segít a legtöbbet, ha mielőbb elvégzi a tanulmányait, hogy a következő gyerekre is jusson pénz. Az abszolvensi utazásuk Olaszországban volt, és ott megismerkedett egy nős, fiatal férfival, gyorsan egymásba szerettek. A férfi az olasz hadiflotta magas rangú tisztje volt, a válás szóba sem jöhetett, mert templomi esküvője is volt, mely az olaszoknál szent és sérthetetlen. Hat évig tartott a kapcsolatuk, anyám éppen betöltötte a harmincat, amikor a férfi meghalt. Anyám ezt alig élte túl, és megfogadta, hogy sohasem megy férjhez.

Ahogy múltak az évek, mégis egyre nehezebben viselte a magányt. A szerelme halála után egyetlen kapcsolata sem volt, és már a nagymama is kérte, hogy kezdjen valamit az életével, hiszen anyám mindig is gyerekről álmodott. Okleveles közgazdászként szép karriert futott be, de közben a biológiai órája is ketyegett — tudta, hogy tennie kell valamit. Először is megbeszélte a szüleivel, hogy nem fognak kitérni a hitükből, ha férj nélkül születne gyereke. Pontosan megfogalmazta, milyen apát szeretne a gyermekének, majd megismerkedett az apámmal, aki mindenben megfelelt az elvárásnak — anyám csupán a hivatásában talált kivetnivalót. Ma már azt gondolom, apu tetszett is neki, de ezt nem ismerte el. Teherbe esett, és megszülettem én. Apám ismert színész volt, egyetlen fia a jómódú szüleinek, akik nem értették, a fiatalok miért nem akarnak megesküdni. Tudni kell, hogy apám el akarta venni az anyámat, aki viszont azt mondta, más életet élnek, nem tudnának egymáshoz igazodni, jobb hát meg sem esküdni, mint egy-két év után elválni. Apámtól semmit sem kért, még az apaság elismerését sem, melyet ő mégis megtett.

A szülészetről már csak ketten mentünk haza. Apám külföldre költözött, és ott próbált érvényesülni. Közben tartotta velünk a kapcsolatot, engem minden nyáron elvitt a falusi nagyszülőkhöz, ahol akkor az első és egyetlen, ám nem hivatalos unokaként kényeztettek. Amíg kicsi voltam, nagyon hiányzott az apám. Különösen, amikor iskolába kezdtem járni, mert minden gyereknek volt apukája, csak nekem nem. Ezenfelül anyu — ma sem tudom, miért —, ha rossz fát tettem a tűzre, mindig azzal ijesztgetett: odaadlak apádnak, ha nem akarsz szót fogadni. És bizony sokszor méltatlan szavak is elhangzottak apu rovására, ami nagyon fájt. De minden más tekintetben anyám eszményi szülő volt. Az állásának hála megvolt az anyagi biztonságunk, de én valóban mindent megkaptam, amit csak akartam. És hála az égnek, a nevelési módszerére is jól reagáltam — idejében megtanított arra, mi az élet valójában. Közben apám megnősült, elsősorban azért, hogy megszerezze az ottani állampolgárságot, néhány év múlva azonban igazi családdá váltak a párjával, született egy fiuk is.

Anyám ezután sokszor mondta, hogy van egy öcsém. Apám, ha hazautazott, mindig eljött hozzánk, a szülei is támogattak bennünket, de az öcsémmel negyedikes koromban találkoztam először a nagyszüleinknél. Eleinte csak méregettük egymást, még én is gyerek voltam, nem tudtam, mit kezdjek az ötéves kölyökkel. Hát, nem is lett köztünk igazán szoros a kapcsolat, az apám és a nagymama legnagyobb bánatára. De néhány év múlva, egy nyáron azzal állt elém, hogy tudom-e, hogy az ő apja az én anyám párja volt régen. Ekkor tisztáztuk le — a felnőttek segítségével —, hogy ki kinek volt a párja, és mik vagyunk mi egymásnak. Nem tudom, másoknál ez hogyan működik, de nálunk — igaz, lassan — kialakult egy teljesen normális testvéri kapcsolat, melyet mindketten féltő szeretettel ápolunk. És azt üzenem más, hasonló sorsú fiatalnak, hogy a vér sosem válik vízzé. Ami összetartozik, annak ugyanis találkoznia kell — a mi példánk erre az élő bizonyíték.

A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)