Tavaszi szél...

Tavaszi szél...

A közelmúltban a híradások fő témája a mediterrán ciklon okozta viharos időjárás volt. Horvátországban az óránként 200 kilométeres sebességű szél igen nagy károkat okozott. Szerencsére mire elért hozzánk, már gyengült, de azért jócskán meghajlítgatta az ablakunk előtti nyurga akácokat. Már éppen kezdtem volna leporolni az ősszel begarázsolt pecacuccot, de a fütyülve száguldozó tavaszi szél elhalasztatta velem az idei szezonnyitást.

Azelőtt is fújtak a böjti szelek, de akkor még nem futamodtam meg egy kis kabátcibálástól. Nem adtam fel olyan könnyen, és általában igazam volt, mert mindig találtam olyan szélvédettebb enyhelyet, ahol elfogadható körülmények között úszni taníthattam a dévérre éhes, virgonc trágyagilisztákat. A szél meg — mint afféle szél — ma itt fúj, holnap meg már a szomszédban száguldozik — a nem rövid horgászpályafutásom alatt csupán egy elkeserítően viharos, orkánerejű szélvészes esztendő volt kivétel. Abban az évben is türelmetlenül vártuk a vizeket takaró jégpáncél olvadását, de az első fagymentes naptól kezdve év végéig tarajos hullámok mosták a csizmánkat. Hét közben néha egy kicsit alábbhagyott a szél, de hétvégeken, amikor pecázni mentünk volna a haverokkal, újult erővel zörgette az ablaküvegeket. Márpedig ha szabadnap volt, és a társaság kiéhezett a halzargatásra, kisbalták is eshettek volna, akkor is menni kellett.

Árpád csomagtartót szerelt apja Fityójára, felkötöztük a botokat, és bepréselődtünk a kis kocsiba. A bezdáni vizeket vettük célba, mert ott válogathattunk a csatornákban, tavakban, holtágakban. Úgy gondoltuk, csak akad valamilyen szélvédett vízszakasz, ahol kedvünkre fehérhalazhatunk. Korán reggel indultunk, de az északi szél már odafelé is igencsak nekirugaszkodott az autó oldalának. Ha a közlekedésiek láttak volna bennünket, biztosan megállították volna Árpit szondázás ürügyén, mivel igencsak szambázott a gépkocsi. Amikor elhagytuk Zombort, akkor nyugati szél kapott oldalba bennünket. Ez némileg megzavarta a felállított elméletünket az északi széltől védett helykeresést illetően.

A taktika akkor borult fel teljesen, amikor a Baracska partjára érve forgószélbe keveredtünk. Majd egy órát kocsikáztunk víztől vízig, de minden elérhető pecáshelyen szembe fújt a szél. Ezt az időjárás részéről szándékosnak véltük, de hiába küldtük a szelet válogatott szitokszavak kíséretében melegebb éghajlatra, őkelme nem tágított. Az okosabb enged elve alapján mi indultunk délre, vagyis Gombos irányába. Azért Apatinnál megnéztük a harcsást, habár tudtuk, nagyobb víznél szinte lehetetlen jó helyet találni, de ott is csak széltől felkorbácsolt, haragos hullámokat láttunk. Már jócskán lekéstük a halak reggelijének idejét, ráadásul még be sem vethettük a horgainkat.

Egy cseppet sem estünk kétségbe, mert tudtuk, hogy az összes hal közül a „reményhal” meg utoljára. Újabb kilométereket szlalomoztunk a Fityóval Gombos határáig. Megálltunk a Dunát átszelő vashíd alatt, hátha ott a magas partok felfognak valamit a dühösen forgolódó böjti áldásból, de bármerre húzódtunk, mindig az az érzésünk támadt, hogy a szél ott fúj a legerősebben. Azért, hogy csak kiszelőztessük a botokat, nem volt értelme kicsomagolnunk a felszerelést. Egy rövid kupaktanács után utolsó úti célnak a Doroszló alatti DTD-zsilipet jelöltük ki. Abban bíztunk, hogy a magas töltéssel övezett csatornaszakasz ilyen ítéletidőben is horgászható lesz. Egészen addig bizakodtunk, amíg a partra nem értünk. Egy tengeri vihart is megszégyenítve, tajtékozva hullámzott a csatorna, hiszen itt hosszában érte a szél. Innen már nem volt hova menni, úgyhogy elővettük a botokat, és kelletlenül szerelve alibi pecázásba kezdtünk. A vastag kabátok csak néhány percig tartották a meleget, az ujjaink meggémberedtek, az oldalról érkező széllökések pedig petrencéstül forgattak bennünket, és hol erre, hol arra Toldi módjára mutattuk az utat Budára. Alig negyedóra után szinte egyszerre raktuk vissza a botokat a zsákba, és kerestünk oltalmat az agyoncikizett kis kocsiban.

Az aznapi 300 kilométeres kirándulás után mégsem éreztük magunkat csalódottnak, mert legalább megpróbáltuk kicselezni a természetet. Mivel szinte az év minden hétvégéje igen szeles volt, ezt a játékot még vagy tucatszor végigjátszottuk, és azon sem csodálkoztunk, hogy nagyjából hasonló eredménnyel zártuk az ismerd meg Vajdaságot körutunkat.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Villantó rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Tavaszi szél...
Villantó
  • MTI
  • 2017.01.02.
  • LXXI. évfolyam 52. szám
Tavaszi szél...
Villantó
  • Huzsvár József
  • 2016.09.11.
  • LXXI. évfolyam 36. szám
Facebook

Támogatóink