Az ördög nem nyugszik, a különféle szekértáborok utolsó töltényeiket pufogtatják. Lassan nincs kire lőni, elfogyott minden, mindenki eltűnt. A XX. század vége elzavarta az ezen a vidéken élő generációkat. A történelemkönyvek hamarosan nem nyitnak már új lapokat egy parányi közösség számára. A közösség ugyanis teljesen kivetkőzött önmagából, és képtelen méltóságteljesen viselkedni. Azt, hogy kik gyalázták meg az őszinte szavak becsületét, talán sohasem tudjuk meg.

A nemek igenekké váltak, az igenek pedig nemekké. Az önsorsrontás eluralkodott a falvakon és kisvárosokon, miközben az idő mindennel és mindenkivel leszámol. A csaták utáni időszakra ólomként nehezedik az idő. A megbékélés, a kijózanodás ólomlábakon jár. Az egykori békeidők szele messze-messze elkerüli a tájat.

Vajon van még otthon egy ilyen közösség számára az új világban? Vajon vissza lehet pergetni egy kissé az idő kerekét? Vajon újra lehet építeni egy közösséget? A csaták után új generáció születik? Születnek még olyan dicsőséges, fiatalos dolgok, könnyed gondolatok, lesznek olyan pillanatok, amelyekről egy ismert angol költőnő írt egy századöltővel ezelőtt. Úgy kellene összefonni, összegyűjteni a társadalom minden egyes parányi sejtjét, mint ahogyan az egykori művész kötötte össze a vidám szellemességet a mindent átható őszinteséggel. A kihívások és kérdések tehát adottak.

Ezekre próbálom majd meg én is keresni a választ hetilapunk szerkesztőjeként. Bízom benne, hogy a lap olvasóival és munkatársaival karöltve hamarosan rátalálunk valamiféle megoldásra. Mert manapság megoldásokra van szükség, nem pedig a múlt felesleges boncolgatására.

Kattinson az alábbi képre és tekintse meg a szerző adatlapját is!
Talpai Lóránt