* Mi még Becséről ismerjük egymást, ott táncolni láttalak először a színpadon, tehát a színpad mindig ott volt, és vonzott magára. Mégsem táncos lettél. Miért?

— Valami miatt ez soha nem volt opció számomra. Most örülök, hogy újra tudok foglalkozni a tánccal, de nem elégítette ki minden igényemet. Én óvodáskorom óta színházlátogató vagyok, és mindig az volt számomra a nagybetűs színpadi élet. Amikor elkezdtem a KMV-re, szavalóversenyekre járni, azt éreztem, hogy ez az, ami igazán az enyém. Becsén nem működött akkoriban diákszínjátszó csapat, s eleinte hiányérzetem is volt, amiért nincs lehetőségem színjátszózni. Így mentem el az akadémiára, s ott rájöttem, hogy azért ez nem feltétel.

Fotó:Szerda Zsofi

* Sőt, lehet, hogy előny, hiszen egy nyers alapanyag vagy úgyszólván, akiről nem kell lefaragni, mondjuk, a rossz beidegződéseket.

— Én teljesen tudatlanul mentem a színművészeti akadémiára. Nem engedtem senkinek, hogy segítsen a felkészülésben, mert úgy voltam vele, hogy ha az, amit én tudok, megfelelő, akkor ott a helyem, ha nem, akkor nem ez az én utam.

* Látom, már akkor is elég öntudatos voltál.

— Igen, és nem szeretem megmutatni a gyakorlás részét senkinek. Majd amikor elkészült a produkció, megnézhetik mások is. A bénázást nem jó, ha más is látja. Most is otthon gyakorlom az éneklést, járok énekórákra, s nem tudok úgy gyakorolni, hogy a párom is otthon van. Nem szeretem, amikor hallja, hogy néha egy fals hangot éneklek. Zavarba jövök tőle. A színházban, a kollégák előtt nem zavar, hiszen ott mindenki ugyanúgy egy próbafolyamaton vesz részt. Az más.

Fotó:Szerda Zsofi

* Meg szoktad mondani színészkollégáknak, ha szerinted valamit rosszul csinálnak?

– Ez személyfüggő. Ha valakivel vagyok olyan viszonyban, hogy tudom, nem sértődik meg, és nem kell agyalnom, hogyan mondjam meg, akkor igen. De attól is függ, hogy a másik mennyire tapasztalt. Idősebb kollégáknak nem mondanék soha semmit, hiszen tisztában vagyok vele, ők tudják, mit miért csinálnak, nem ott tartanak, ahol én. Az osztálytársaimnak inkább megmondom, hiszen mi már ismerjük egymást, nem szoktunk megsértődni.  

Fotó:Igor Preradović

* Az Othello című előadásban Desdemonát játszod, a címszereplő Budinčević Krisztián mellett, aki a magánéletben is a párod. Megkönnyítette ez a szerep megformálását, vagy éppen nehezítette?

— Abból a szempontból könnyítés, hogy a próbák során nem volt kellemetlen hozzáérni, megcsókolni, vagy nem kellett azon gondolkodnom, hogy hogyan simogassam meg. De nehezebb is volt, hiszen egy kicsit azt éreztem, mindenkiben van egy elvárás, hogy egy szerelmespárt ki más tudna tökéletesen megjeleníteni, mint mi, akik egyébként is egy pár vagyunk. De ez egészen más. A színpadon nem tudok vele úgy viselkedni, mint otthon, s a karakter is másképp épül fel, beszél, mozog. Ezeket nehéz volt meglépni, s túllendülni az elvárásokon. Nem olyan egyszerű ez, mint gondolnánk! De nagyon szeretem játszani. Nagy kihívás volt.

Fotó:Igor Preradović

* A vizsgadarabod alapjául Margaret Atwood A szolgálólány meséje című könyvét vetted. A regényből film és sorozat is készült. Te hogy dolgoztad fel?

— Érdekes, hogy alig találkozom emberrel, aki a könyvet olvasta volna, mindenki csak a sorozatot látta, pedig a könyv után engem az nem fogott meg, nem is néztem végig. A könyv témája nekem szívügyem. A nők mai helyzete érzékeny téma. Meg a gyerekvállalás. Hogy hogyan állunk ma hozzá, a kérdések, melyek már huszonöt éves korodban érkeznek… Mikor lesz gyermeked, akarsz-e egyáltalán, ha nem, miért nem? Hány gyereket szeretnél, miért épp annyit? És nincs jó válasz, mindig éri szó a ház elejét.

Fotó:Igor Preradović

* A szöveget te adaptáltad színpadra, mi volt a legnehezebb a munkában?

— Meggyűlt vele a bajom, mert sok saját gondolatot is beleírtam, a regényből csak keveset használtam, a fő vonalat tartottam meg, de átírtam monodrámává. Nagy fába vágtam a fejszémet, és büszke vagyok rá, hogy sikerült megcsinálnom. Egy kicsit bosszankodtam közben, hogy miért nem egy már megírt monodrámát választottam, de engem ez érdekel, ezt tudom megtölteni, erről tudok beszélni. S meg kell mondjam, az írás részét szerettem legjobban, s az is tartott leghosszabb ideig. Góli Kornélia tanárnővel folyamatosan egyeztettem, és amikor azt mondta, szerinte már jó lesz, először sírva fakadtam, s azt éreztem, ez az, végre kész. Pedig akkor kezdődött csak a próbafolyamat, de az sokkal rövidebb ideig tartott.

Fotó:Igor Preradović

* Óbecse, aztán Újvidék, most pedig Szabadka. Mondhatjuk, hogy szabadkai lettél?

— Igen. Nagyon szeretem a várost. Érdekes, mert kiskoromban azt mondtam, akárhol élnék, csak Szabadkán nem. Valamiért soha nem vonzott, de ahogy közeledtünk az akadémia végéhez, és szóba került, lehet, hogy a Népszínházba megyek, elkezdtem megbarátkozni a gondolattal, s azóta nagyon megszerettem Szabadkát. Nagy város, de nyugodt. Újvidék túl zajos, túl sok az ember. Sem ott, sem Becsén nem tudnék élni. Mindkét városba imádok eljárni, Becsén ott a Tisza-part és a kis bicikliútvonalaim, de Szabadkán érzem magam a legjobban.

Fotó:Igor Preradović

* A színházban szinte minden előadásban láthatunk, néhány szerepet át is vettél, Fülöp Tímeától Colette karakterét a Fekete Péterben, a Játék a kastélyban című előadásban pedig a Pámer Csilla által megformált Annie-t játszod. Egy kész szerepet kellett rövid idő alatt magadévá tenned.

— Megnéztem a felvételt, s elkezdtem pánikolni, hogy én erre nem vagyok képes. Főleg a Fekete Péter esetében, ahol énekelni is kell. A tánc nem okozott gondot, de az énekléstől nagyon féltem. Aztán csináltam a dolgom, nem gondolkodtam. A kollégák segítőkészek és türelmesek voltak velem. De igen, ez a rész a nehéz, a magamévá tevés. A Játék a kastélyban című előadásban például most, hogy már többet játszottam, kezdek új hangszíneket, hangsúlyokat belevinni, s máris természetesebben tudok megszólalni.  

* Énektanárhoz jársz. Tehát ami nem tökéletes, azt folyamatosan csiszolod, tanulsz?

— Igen. Az énekléssel voltak gondjaim, hiszen nálunk mindig a nővérem énekelt, én táncoltam. Az énektanárnőm megerősített, hogy tudok énekelni, de még mindig hiányzik az önbizalom. Jó érzés, amikor néha igazán megszólal egy dal, ilyenkor érzem, hogy lesz még ebből valami.  

* A dunaújvárosi Bartók Színházzal koprodukcióban készült Szerelem című előadásban is láthatunk. Új kollégák, új környezet, mennyire volt jólesően más számodra ez a munka?

— Én mindenkinek receptre írnám fel a külföldi koprodukciókban való részvételt. Hihetetlenül jólesett. Sokfelől jöttünk, sokfélék voltunk, különböző módszerekkel a hátunk mögött, de egy nagyon szerencsés találkozás volt, a rendező és a darab szempontjából is. Stresszmentes próbafolyamat, jó csapat, kiváló hangulat. Felfrissített. Jó volt új kollégákkal ismerkedni, beszélgetni, s azóta is jó érzéssel tölt el, amikor játszani indulunk. Megörülünk egymásnak.

* Nézőként mi volt az utolsó előadás, melyre azt mondtad, hú, ez nagyon jó volt?

— Budapesten a részképzésen láttam szerintem életem egyik legjobb előadását, ez a Kertész utcai Shaxpeare-mosó az Örkény Színházban. Teljesen beleszerettem. A pesti létem legszebb estéje volt ez. A másik pedig tavaly Kisvárdán a Doktor úr című Molnár Ferenc-darab, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat előadásában, ezt Keresztes Attila rendezte. A stílusa, a hangulata és a rendezői megoldások elvarázsoltak. Például egyetlenegy színész volt az énekhangja az összes szereplőnek. Konkrétan néha duettet énekelt saját magával. Na, ott dobtam egy hátast.

* Ha jól tudom, aktívan jógázol is. Kell a kikapcsolódás a színpad után?

— Kalmár Zsuzsával kezdtem jógázni Dunaújvárosban. A szállásunkon volt egy tükrös terem, ő lejárt oda, s én is vele mentem. A karantén alatt jógáztam különféle videókat nézve, de nem kötötte le a figyelmem, szerintem nem is jól csináltam, így a lényegét nem éreztem meg, de tudtam, hogy Zsuzsával más lesz, és valóban, az első pillanattól kezdve éreztem a jótékony hatását. El tudtam merülni, lenyugodni. Nagyon stresszes, szorongó típus vagyok, s ennek oldására is vannak gyakorlatok. Szükségem van a befelé figyelésre. Van, amikor Palicson, és van, amikor otthon jógázom, most már a nővérem is csatlakozik videóchaten, és jó közösen jógázni.  

Fotó:Szerda Zsofi

* Tervezgető típus vagy?

— Nem. Arra is rá tudok görcsölni, hogy hol leszek tíz év múlva, de rá kellett jönnöm, hogy valahogy úgyis lesz, hiába görcsölök rá, hogy milyen szerepeket fogok majd játszani, vagy egyáltalán színházzal fogok-e foglalkozni.

* Miért, ez is a pakliban van?

— Minden benne van a pakliban. Elgondolkoztam már azon, mivel tudnék foglalkozni, ha nem a színházzal, s egyelőre a jógában látom azt a mást, szeretném továbbfejleszteni magam, az elméleti részével is foglalkozni egy kicsit. Szóval bármi lehet, de nem kezdek el rögeszmésen ezen gondolkodni. Mint mondtam, úgyis lesz valahogy. Én csak apró dolgokon stresszelek, nem a nagy és fontos ügyeken. Ha nem mostam ki időben a szennyest, az például nagyon tud aggasztani. (Nevet.) De hogy hol leszek tíz év múlva, az nem.