Az óriási kínálatból számomra eddig csupán a David Fincher-féle Mindhunter emelkedett ki, éppen azért, mert először történelmi aspektusból, majd látszólag szakmai alapon vizsgálgatta, hogyan alakult ki a profilozás a pszichopata bűnelkövetők esetében, hogyan próbálták megérteni az okokat, esetleg hosszú távon megelőzni, hogy embereket öljenek. Most viszont egy újabb kiváló szériával bővült a sor: Ryan Murphy a Jeffrey Dahmer élettörténetét feldolgozó, ijesztően valósághű minisorozatával, mely tíz részben meséli el minden idők egyik legkegyetlenebb embervadászának történetét. Jeff Dahmer 1978 és 1991 között tizenhét férfit és fiatal fiút ölt, valamint csonkolt meg, illetve követett el kannibalizmust, valamint nekrofíliát. Sok más mellett a homoszexuális férfi személyiségi zavarral és skizofréniával küzdött, a bíróság ugyanakkor nem elmebetegként ítélte el. Tizenötszörös életfogytiglani börtönbüntetést kapott, rabtársa pedig 1994-ben agyonverte wisconsini cellájában.

Fotó:imdb.com

A Dahmer életútját bemutató sorozat az okokat, a szülők felelősségét vizsgálja. Legnyomasztóbb pontjai nem is igazán a gyilkosságok, az áldozatok rémületét bemutató jelenetek, sokkal inkább az a tehetetlenség és kilátástalanság, amely végigkísérte tinédzseréveit. Hiszen már nagyon korán felismerhetőek voltak a jelek, a válófélben lévő szülők, az összeomló családi fészek pedig sohasem tudott igazán biztos pontot nyújtani Dahmer gyerekkorában. Apja, Lionel ugyan folyamatosan próbálta terelgetni a fiát, de ez szinte mindig katasztrófával, elutasítással és további problémákkal végződött. A biológia iránti szeretete döglött állatok felboncolásában nyilvánult meg, valamint hasznos tudásra tett szert az altatók, az idegcsillapítók és a drogok terén is. Fiúkat csábított el és kábítószerezett be, akiket aztán lobotómiával mozgásképtelenné tett, megerőszakolt és feldarabolt. A csontokat letisztította, minden mástól pedig savval szabadult meg. A hatóságok teljes inkompetenciájukról tettek tanúbizonyságot, mert Jeff többször is a rendőrség látóterébe került. Volt olyan áldozata, aki elmenekült tőle, sőt, mivel általában feketéket, latinokat, illetve őslakosokat ölt Milwaukee nyomornegyedeiben, a fehér, szőke hajú férfi sokszor szó szerint gyanú felett állt.

Ryan Murphy sorozatában a férfi életútját követhetjük nyomon, a forgatókönyv viszonylag hűen tükrözi a megtörtént eseményeket. A nyomasztó hangulathoz a sorozat képi világa tudatosan járul hozzá, a sárgás-szürkés színpaletta miatt mintha mi, nézők is folyton éreznénk azt a torokszorító bűzt, amely Jeffet is körülveszi. Vajon meg lehetett volna menteni? Ellenőrzés alá tudták volna vonni? Folyton ezeket a kérdéseket tesszük fel magunknak, miközben ezt a szerintem indokolatlanul elnyújtott élettörténetet nézzük. Talán ez az egyetlen hibája, erényekből viszont jóval több jutott neki. A társadalom és a szülők felelősségét helyezi középpontba, ahelyett, hogy egysíkú szörnyülködés lenne egy elkárhozott személyiség tettei miatt. Az apa, Lionel és Jeff közvetlen környezete is tisztában van vele, hogy a fiúval baj van, mégsem tesznek semmit. Belső vívódásaik adnak valódi mélységet a Dahmer-sztorinak, illetve a rendőri blamázs bemutatása, melynek okai leginkább a homofóbiában és a rasszizmusban keresendőek.

Ami viszont a sorozatot valóban különlegessé és felejthetetlenné teszi, az Evan Peters zseniális, hátborzongató játéka a történet címszereplőjeként. Őszintén remélem, hogy a forgatás után eltöltött egy hónapot valamilyen buddhista templomban, hogy helyrehozza a mentális állapotát. Az eddig főként szuperhősfilmekben látott színésznek talán éppen a Dahmer-sztori lesz majd a kiugrás, mely beemeli őt a legnagyobbak közé, mert ezzel az alakítással jócskán bebizonyította, hogy megkerülhetetlen tehetség. Nincs happy end, csak további kérdések. És egy szigorúan 18 éven felülieknek szóló sorozat. Ha csak egy történetet néznénk meg egy sorozatgyilkos elméjéről, akkor ez legyen az.