A dalnak több mint száz (!) hallgatója lépett Keller útjára, és nem csak Magyarországon. De Magyarországon kezdődött: az említett cipész után ketten vetettek véget úgy az életüknek, hogy közben a dalt hallgatták egy cigányzenekar előadásában. Majd pedig a sláger hatására többen a Dunába vetették magukat, markukban szorongatva a Szomorú vasárnap kottáját. Egy férfi pedig fejbe lőtte magát, miután elhagyta az éttermet, ahol pár perccel ezt megelőzően elmuzsikáltatta magának a „gyilkos slágert”.

A káros hatás olyan nagy volt, hogy a budapesti rendőrség a dal betiltása mellett döntött. Az intézkedés igencsak elkésett, a Szomorú vasárnap ugyanis ekkor már szerte a világon szedte az áldozatait. Berlinben egy fiatal eladónő felakasztotta magát a dal miatt. A lába alatt a gyilkos sláger kottája hevert. New Yorkban egy szép gépírónő gázzal lett öngyilkos. Írásban meghagyta, hogy a temetésén a Szomorú vasárnapot muzsikálják.

Kolodko Mihály szobra a Kispipa vendéglő falán

Sokan úgy gondolták, hogy a nagyszámú öngyilkosság valódi oka szakítás miatti szerelmi bánat volt. Viszont mi történhetett akkor azzal a nyolcvanéves úrral, aki a hetedik emeletről vetette le magát a gyilkos sláger „halálmenetét” követve. És ott van a másik véglet, annak a tizennégy éves lánynak az öngyilkossága, aki a Szomorú vasárnap kottáját szorongatva vízbe ölte magát.

Talán a fiatal, római árukihordó férfi esete a legfurcsább és a legmegindítóbb. Meghallotta, amint egy koldus a Szomorú vasárnapot énekelgeti, letette a biciklijét, kivette a zsebéből az összes pénzét, és odaadta a koldusnak, felsétált a közeli hídra, és onnan a folyóba ugrott.

A második világháború idején a náci Magyarországon Seress Rezsőt (azaz Spitzer Rudit) zsidóként a mai Ukrajnában található koncentrációs táborba internálták édesanyjával együtt. Rezső csodával határos módon túlélte a megpróbáltatásokat, az anyja viszont nem. A háború után visszatért a cirkuszba, ahol még a háború előtt artistaként dolgozott, trapézon. Egy súlyos sérülés után viszont a cirkuszban befejezte a pályafutását, és visszatért a kávéházba, ahol ismét énekesként, ráadásul mostantól félkarú zongoristaként is szerepelt.

Seress minden este énekelt, főként a saját dalait, és kísérte is magát zongorán egy rossz hírű pesti bárban, a Kispipában (a kispipa a pincelokál közepén volt kiállítva, a „vendéglátóipari létesítmény” védjegyeként). Afféle bohém romkocsma volt ez, amely — mint mondják — elmaradhatatlan zarándokhelye volt egész Európa mondén világának, még a perzsa sah is eljárt ide. Híres zenészek állva hallgatták őt, mert nem volt ülőhely. Pedig Seress teljes mértékben autodidakta volt, egy napot sem töltött zeneiskolában. Állítólag fütyörészve komponált. Billentyűket rajzolt a konyhaasztalra, azokon „zongorázott”, és fütyörészett mellé.

A Kispipa vendéglő

Nagy nélkülözések közepette élte túl a háború utáni éhínséges éveket, néhány kocsmaslágerének köszönhetően volt némi bevétele, mint amilyen például a Fizetek, főúr, az Én úgy szeretek részeg lenni és hasonlók. Az új kommunista kormány 1949-ben megnyitotta a felújított és rekonstruált Lánchidat, amely 1849 óta köti össze Budát Pesttel, és a főváros egyik autentikus jelképe. A felújításra azért volt szükség, mert 1945-ös kivonulásukkor a németek megrongálták. Rezső a kommunista kormány iránti hűségét tanúsítandó e fontos esemény alkalmából megkomponálta az Újra a Lánchídon című dalt.

Hiába minden lojalitás, mert az új kommunista kormány „burzsoá szentimentalizmusnak” minősítette Seress zenei munkásságát, ezzel művészként ellehetetlenítették őt, megfosztották a túlélés eszközeitől. Noha a világ legnépszerűbb slágerének zeneszerzőjeként a szerzői jogokból nagyon is jó bevételre tett szert a lemezek és a kottafüzetek Amerikában történő eladásából, Seress nem kapott engedélyt arra, hogy elutazzon az Egyesült Államokba, és felvegye a pénzt, amelyre pedig nagy szüksége lett volna az éhező, elszegényedett Magyarországon.

Türelmes kutatóknak csaknem száz szólistát, kisegyüttest és zenekart sikerült összeírniuk, akik és amelyek 1935 és 2017 között különböző nyelveken rögzítették és kiadták a magyar gyilkos slágert. Németül Einsamer Sonntag címen jelent meg 1941-ben, finnül pedig Surullinen Sundayként 1959-ben (Eila Pellinen vagy Eila Reima felvétele, 1938—1977) stb. Artie Shaw és Billie Holliday után a gyilkos slágert hanghordozón felvette és kiadta a jazz- és a popzene néhány további híres képviselője is, mint például: Ricky Nelson (1958), Mel Tormé (1958), Sarah Vaughan (1961), Carmen McRae (1967), Stan Kenton (1967), Ray Charles (1969), Big Maybelle (1969), Viktor Klimenko oroszul (1972), Elvis Costello (1981) és Serge Gainsbourg franciául (1987), Abbey Lincoln (1987), Marianne Faithfull (1987), John Williams (a Schindler listája című játékfilm zeneszerzője, 1994), Herbie Mann (Herbie Mann String Album, 2005), Dudás Lajos (magyar jazzklarinétos, zeneszerző, 2007), Emilie Autumn (2009), a tizenkét éves, norvég Angelina Jordan (a Billie Holiday stílusában előadott Gloomy Sundayjel megnyert egy gyermekénekversenyt 2014-ben)…

A világsláger zeneszerzőjének, Seress Rezsőnek a végzete megegyezett legnépszerűbb dalának a hőséével. 1968 januárjában kiugrott kis, pesti lakásának az ablakán. Túlélte az esést, de a kórházban véget vetett életének: megfojtotta magát egy dróttal.

Az első hír a Gloomy Sunday híres szerzőjének szomorú végzetéről a New York Times hasábjain jelent meg. Egy rövid nekrológ volt ez tulajdonképpen, a lap budapesti tudósítója tollából, a következő tartalommal:

„Budapest, January 13, 1968

Rezsoe [sic] Seress, whose dirge-like song hit, "Gloomy Sunday" was blamed for touching off a wave of suicides during the nineteen-thirties, has ended his own life as a suicide it was learned today. Authorities disclosed today that Mr. Seress jumped from a window of his small apartment here last Sunday, shortly after his 69th birthday. The decade of the nineteen-thirties was marked by severe economic depression and the political upheaval that was to lead to World War II. The melancholy song written by Mr. Seress, with words by his friend, Ladislas Javor, a poet, declares at its climax, "My heart and I have decided to end it all." It was blamed for a sharp increase in suicides, and Hungarian officials finally prohibited it. In America, where Paul Robeson introduced an English version, some radio stations and nightclubs forbade its performance. Mr. Seress complained that the success of "Gloomy Sunday" actually increased his unhappiness, because he knew he would never be able to write a second hit.”

(The New York Times, January 13, 1968)

Részlet egy korabeli újságcikkből

„Budapest, 1968. január 13.

Seress Rezső, akinek a Szomorú vasárnap című, gyászénekszerű slágerét az 1930-as évek öngyilkossági hullámának megindításával vádolták, mint ma kiderült, maga is önkezével vetett véget életének. A hatóságok ma nyilvánosságra hozták, hogy Seress úr múlt vasárnap, nem sokkal 69. születésnapja után kiugrott itteni kis lakása ablakából. Az 1930-as évekre a súlyos gazdasági válság és a második világháborúhoz vezető politikai zűrzavar nyomta rá a pecsétjét. A Seress úr által komponált melankolikus dal csúcspontja a zeneszerző barátja, Jávor László költő szavai szerint a következő mondat: »My heart and I have decided to end it all.« (»A szívem és én úgy döntöttünk, hogy véget vetünk mindennek.«) A dal számlájára írták az öngyilkosságok számának meredek növekedését, és a magyar hatóságok végül betiltották. Amerikában, ahol elsőként Paul Robeson énekelte el az angol verziót, egyes rádióállomások és éjszakai klubok megtiltották annak előadását. Seress úr arról panaszkodott, hogy a Szomorú vasárnap sikere valójában az ő boldogtalanságát erősítette, mert tudta, hogy soha nem lesz képes megírni még egy ilyen slágert.”

(The New York Times, 1968. január 13.)

(Forrás: Književne novine, 2021. január-február, 1304—1305. szám, 25. old.)

Fordította: Orovec Krisztina