Sokszor nehéz a csend. Amikor a kora esti szürkületben az utcán csak egy bóklászó biciklista zöttyen egyet a növekedésnek induló kátyúban, a szobában pedig rezzenéstelen a pók, az alvó macska. Az óra szívverése túl lassú ahhoz, hogy megmozduljon bennem a jövőkép erős illatú, olajfestékes színezete. Főképpen égőpirossal vagy a tintakékkel. Inkább füstszínű a fák lombja, bent pedig megreked a hamu porszemcséinek a játéka a cserépkályha körül, és szürke lisztszitálású lesz minden, még a kis keresztfa is a falon. A Megváltónk fájdalma arcomig ér, és tüzes lesz, mint anyám orcácskája, amikor utoljára csókoltam meg.
November első napjainak a fájdalmában száraz torokkal, kiégett szemmel tudok csak az Elmenőkért fohászkodni. Később ugyan megbánom, de előbb perlekedem az Istennel, hogy a Szeretteimből olyan kevés maradt. Csak az emlékek sokasága. Anyám nevetése, amikor utoljára hámoztuk a körtét és dunsztoltuk el a hosszú télre... Ez a tél azóta is tart. Három üveg dunsztja ma is a stelázsin van. Nem öregedő, óarany, édesded ereklye.
Azután nagyinkó hosszú fehér haja. Pókhálóként tapadt a párnára. A fejét a fájdalomtól vagy éppen az élet fáradságától nem tudta mozdítani. Csak a kerti törpéjét kérte. Behoztuk a vén, megfakult sapkájú törpét a szobába, az asztalra, szembe vele. Nagyinkó meg kedvesen nézte. Végső nyugodalmát adta át neki.
És eszembe jut a Mama (anyósomat hívtam így) repülése. Az utolsó éveiben alig járt-kelt. Erős szorítással tudta megfogni a kezemet. Tengerkék szeme százszor mondta akkor már: jó volna elrepülni a rokonokhoz... Az angyalokat utánzó röptével visszahozni a fiatalkori állomáshelyeket, még a kamillaszárítót is.
És én is a lengeszárnyú állomáshelyeket hozom vissza, nem a megsulykolt stációkat. Mert az atyámfiaival együtt akkor vannak fájdalmas stációink, amikor a sírhelyükhöz megyünk. Olyankor patvarkodik velünk a gondolat, hogy miért mentek csak úgy el, bennünket komorságra ítélve...
Én tudom, nagyon jól tudom, orcájuk mosolyog Isten szeretetében.
Az udvaron nyekergett egyet a rostélyajtó. A kora esti szürkület átcsapott a tekergő, szédülő, bánatos csuhétáncba. Ezt nagyon szerette anyám, nagyinkó és Mama is. Egyszerű asszonyok voltak nemes lélekkel és határtalan szeretetvággyal. A csuhétánc és a csuhé alig hallható szerelmetes dala most nekik szól.
KåMëVESNÉ NYÁRY Márta