Ha nincs lehetőségünk fizetni a családi sírbolt fenntartásának költségét, akkor a maradék férőhelyet „kiadják” másnak. Az a tudat azonban megnyugtat, hogy ha majd egyszer magam is a föld alá kerülök, onnan nem lakoltathat ki senki, még akkor se, ha nem fizetem a „lakbér”-t. Legfeljebb kikapcsolják az áramot vagy a vizet. Oda se neki! Ez van most... Sokak szerint csak egy köztes idő, amelynek egyszer vége lesz. Azt azonban nem kérdezte senki, hogy akartuk-e ezt a köztes létet. Önök akarták? Én nem! No nem azért, mert annyira rossz lenne, hanem mert ennek az életnek rég nem mi vagyunk a főszereplői — pedig lehetnénk. Csak feladtuk, már rég, mert elfáradtunk. Ivo Andrićnak igaza lehetett, amikor azt írta, hogy mi itt már mind meghaltunk, csak sorban temetnek bennünket.

Néha az az érzésem, hogy rabja vagyok az idők közötti világnak, ahol korok és decis borospoharak mosódnak össze elmémben, valahányszor elsétálok nagyapám, Agárdi Gyula valamely egykori kávéháza előtt. Öregapám több előadóművészt látott vendégül Szabadkán, többek között Gobbi Hilda színésznőt is, amikor 1974-ben mezővárosunkban járt. A szabadkai italkimérők már nem emlékeztetnek azokra az időkre, amikor a kávéház még a tiszta és koszos emberi érzések lerakodóhelye volt. Gobbi Hilda 1974-ben Zentán is fellépett önálló előadóestjével.
Jövőre lesz száz éve, hogy a magyar színjátszás nagyasszonya meglátta a napvilágot. Egy hirtelen ötlettől vezérelve döntötte el, hogy színésznő lesz. Arról azonban fogalma sem volt, hogy hogyan kellene elindulnia. Bement a Nemzeti Színház irodájába, és egyszerűen közölte szándékát. A titkár elmosolyodott, és azt mondta: „Ide majd később, kislány. Előbb jelentkezzen a Színház és Filmművészeti Akadémiára!” Fel is vették. Elmondása szerint csupán egyszer volt szerencséje, amikor 1932-ben az osztálysorsjátékon két pengővel annyi pénzt nyert, hogy ki tudta fizetni akadémiai tandíját. Ezzel a két pénzdarabbal az egész életét vásárolta meg. Önmagára élete mellékszereplőjeként tekintett — elsősorban ember volt, és csak ezután közszereplő. Az idős kollégák számára létrehozta az Ódry Árpád Művészotthont, a fiatal tehetségek lakásgondjainak enyhítésére pedig a Jászai Mari Lakóházat. Végrendeletében kérte az Aase-díj létrehozását: „Az emlékezetes pillanatok ’főszereplői’, az epizodisták részére”. Megannyi film és száznál is több színházi szereppel a háta mögött az 1978-ban forgatott Amerikai cigaretta volt az egyetlen olyan alkotás, amelyben a legközelebb állt a főszerephez. Haláláig vallotta: „Csak fel kell menni a színpadra, el kell mondani, és kész.” Barátai szerint, ha tehette volna, a koporsójában is felült volna, hogy csak még egyszer, utoljára körülnézhessen. Eszembe is jutott egy este hazafelé menet, amikor gyertyát kellett vennem.
Kilencvenhat októberében hagyott itt minket apai nagyapám, Agárdi Gyula. „A kávéház ma hajnalban bezár, és senki se fogja újra kinyitni már” — énekelte Charlie, öregapám pedig sajnos már csak ott fenn, Isten borozójában méri a fröccsöt. A házba lépve elővettem a gyertyát és egy doboz gyufát. Mécses meggyújtva, miatyánk elmondva... Csend. Ahogy a vöröslő láng füstje felszállt a levegőbe, megelevenedett előttem Márai Sándor regénye, A gyertyák csonkig égnek. Eszembe jutott az ebből készült filmremek is, amelyben névrokonom, a nemzet színésze, Agárdy Gábor megkoronázta és bevégezte színészi küldetését. Mint a haldokló oroszlán, mely maradék erejét megfeszítve még utoljára elkap egy antilopot, úgy formálta meg szerepét, s ahogyan az állatok királya a szavanna legcsendesebb zugába vonul meghalni, ő is úgy tűnt tova a gyertyák füstjében. A történet szerint két öreg barát életük alkonyán újra találkozik. Talán véletlen, talán a sors akarta így. Útjaik aztán megint csak szétválnak, de magukkal visznek egy darabot egymás szívéből, lelkéből — ezt nem veheti el tőlük senki, örökre megmarad. Számadást végeznek nézeteltéréseikről, beszélnek végre arról az asszonyról, akibe fiatalon mindketten szerelmesek voltak, aki miatt egykoron megszakították a barátságot. És a gyertya végigég...
Az én gyertyám is lassan végigég, de még emlékezem Gobbi Hildára, Agárdy Gáborra, minden elhunyt jó emberre, akit valaha ismertem. Emlékezem Kecskés Antalra is, akit csak úgy hívtam: nagytata. A mozgókép iránti rajongásomat és még sok mindent köszönhettem neki, a szeretett nagyszülőnek, aki nem volt olyan rossz ember, mint amilyennek némelyek lefestették. Csak tudni kellett bánni az öreggel, érezni kellett, hogy mit szeret. Nem azt érdemelte, hogy méltóságát elveszítve, ágyhoz kötözve haljon meg — és mégis. Szörnyű nézni egy test elhalványulását, azt, ahogyan kialszik belőle a születés szikrája, és egyszer csak... vége. Soraimat lassan zárom, gondolatmenetem végéhez érek. Pontot teszek. A füst felszáll, a gyertyák csonkig égnek...