Telt ház mindenhol. Hogy ez annak köszönhető-e, hogy ingyenesek voltak az előadások, vagy a tanító nénik és az óvónők lelkes színházba terelésének, azt nem tudom, de tény, hogy én magam is alig tudtam bepréselődni a 23. Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztivál előadásaira, annyira tömve voltak a színháztermek. Akárhogy is, a gyerekek követték és élvezték a darabokat. Nem lehet könnyű lekötni a figyelmüket, és nem is lehet túl sokáig egy sötét színházteremben tartani őket, ezért szinte minden gyermekeknek szóló előadás 45-50 perces. Emellett nagyon érdekes megfigyelni, hogy mi köti le őket. Nem feltétlenül maga a mese, melyet a színészek és a bábosok legjobb tudásuk szerint próbálnak átadni, sokkal inkább vonzzák őket a vizuális megoldások. Egy szép árnyjáték, egy jól kitalált báb vagy csak valami kis színházi csoda. Fények, kinyitható könyvvilág vagy néhány mókás hangutánzó szó. Egyrészt tehát nincs könnyű dolguk a gyermekszínházi előadások készítőinek, másrészt viszont nagyon is könnyű dolguk van. Ami talán nehezebb, hogy a szülőkhöz is szóljon a darab, legyen benne néhány olyan kikacsintás, amelyet csak a felnőtt ért meg, a gyerek nem. Sajnos ebből a fajtából van a legkevesebb.

Oroszországból, egészen Szentpétervárról érkezett az Összehajtható Zsiráf Színház, Pavel Bazsov Az ezüstpata című előadásával. A bevezetőben elhangzott, hogy mesék már nagyon régóta léteznek, és körülölelnek mindannyiunkat, így az írók is a mesemondóktól tanultak, és lejegyezték a történeteiket. Így maradt meg sok mese az oroszországi Urál régióból. A színpadon nem látunk mást, csak egy óriási könyvet, melyről kiderül, hogy tele van mesékkel, benne lakik egy macska, melyet örökbe fogad egy kislány, Daryonka, aki árvaházban él, őt pedig örökbe fogadja egy öregember, Kokovanya. Az öreg mindennap mesél a kislánynak Ezüstpatáról, aki egy csodaszarvas, és léptei nyomán drágakövek nyílnak. Daryonka pedig annyira hisz a mesében, hogy az valóság lesz. Szép üzenete van a darabnak: higgyünk a csodákban, és akkor azok valóra válhatnak.

A horvátországi Branko Mihaljević Gyermekszínház Eszékről egy csomó bárányt hozott a Szabadkai Gyermekszínházba. Az előadásnak, azaz Silvija Šesto A kilencedik bárányka című meséjének a története nagyon egyszerű, a megvalósítás is humoros a rendezőnek, Ljudmila Fedorovának köszönhetően. (Nem csak a gyerekek kacagtak nagyokat, mi, nagyobbak is kacagtunk néhány kisebbet.) A történet egy kisfiúról szól, aki fél a másnapi iskolakezdéstől, ezért nem tud elaludni. Édesanyja hiába nyugtatgatja, ezért egy jól bevált módszert ajánl neki, számoljon zöld legelőn álló, kerítésen átugró bárányokat, és biztosan álomba fog szenderülni. Éppen ez okozza utána a galibát, a nagy számolásban ugyanis sehogy sem sikerül eljutnia a kilencedik bárányig, és az minden alkalommal a kerítés rései, ezzel együtt a kisfiú álmai közé ragad. A bárány leszidja a kisfiút, és arra kéri, próbáljon legalább kilencig számolni, de kiderül, hogy a számolással is gondok vannak. A kilencedik bárány ezután megtanítja számolni a kisfiút, akinek izgalmában végre sikerül eljutnia kilencig, így a bárány boldogan átugorhatja a kerítést. Nem kell tehát félni az újtól, viszont nem árt, ha megtanulunk rendesen számolni, hogy álmunkban ne ijesszen bennünket halálra egy kövér, fekete orrú bárány.

Kanadából is érkeztek Szabadkára fellépők. A Bolondos Árnyékok Színház ugyanis Montréalból, Québecből utazott el, hogy elmesélje a Letérve a kitaposott ösvényről című történetet, mely az Iván cárevics, a tűzmadár és a szürke farkas című orosz népmese alapján készült. Alkotás, fordítás: Maxime Després, Maude Gareau, alkotás és zene: Olivier Monette-Milmore, rendező: Maude Gareau. Talán az angol nyelv vagy a hangsúlyozás az oka, de egészen rajzfilmes hatása volt a történetnek. Bábok, árnyjáték és ismételten pop-up könyvek jelentek meg a színpadon, illetve jól kidolgozott karakterek. A szürke farkas előbb mindenkit halálra rémít, utána viszont kiderül róla, hogy egy kedves és jó humorú állat, mely szívesen segít kis hősünkön, Iván cárevicsen. Bolondozás, belső poénok, irónia és néhány „felnőtt” poén. A történet ismerős lehet, hiszen több nép meséjében is fellelhető. A király vagy a cár elindul megkeresni az aranyalmát lopó tűzmadarat, de mindig megszegi a tilalmat, és elkapják, ezért aztán minden királyságban újabb feladat elé állítják. Természetesen végül megjelenik egy hölgy is, és a mesét szerelem, boldogság, kielégített cár, a fél cárság legkisebb fiúnak való odaajándékozása na meg a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” zárja. Remek zene, nagyon jó bábmozgatás és rajzfilmes képek élőben.

A személyes kedvencem azonban nem a rajzfilm volt, és nem is a bárányok, hanem egy tulipán és egy kacsa. A Ljubljanai Bábszínház Wolf Erlbruch A kacsa, a Halál és a tulipán című meséjét hozta el, Fabrizio Montecchi rendezésében. Fontos megemlíteni a bábtervezőt is, aki az árnyakért is felel, melyek Wolf Erlbruch illusztrációi alapján készültek. Ő Federica Ferrari. Az előadásban Polonca Kores és Asja Kahrimanović szerepeltek. A történet: Egy kacsa megérzi, hogy közel jár a Halál. Ettől nagyon megijed, és el akar menekülni, ám a Halál szépen elmagyarázza neki, hogy ez mindig is így volt és így is lesz, vagyis ő a közelében fog sertepertélni. De nem kell félnie, mert nem okoz betegséget vagy más gondot, hiszen erről az élet gondoskodik. A kacsa megnyugszik, és szép lassan összebarátkozik a Halállal. Táncolnak, közösen úsznak, sakkoznak, nagyokat beszélgetnek. Egy nap a kacsa a Halállal álmodik, és nagyon örül, amikor reggel még mindig életben van. Elmeséli a Halálnak is az álmot, aki erre elmondja neki, hogy senki sem tudja, mi következik a halál után. Ez viszont elég furcsa, hiszen ha ezt még a Halál sem tudja, akkor nagy a baj. Az idő múlásával egyre ritkábban találkoznak, a kacsa azt érzi, hogy gyengül és fázik, ezért a Halálhoz húzódik. És ekkor meghal. „Amikor a kacsa meghalt, a Halál nagyon elérzékenyült. De ilyen az élet…” — hangzik el az előadás végén. A gyönyörű képi világa és a művészien kivitelezett bábok tették még hangulatosabbá az előadást. Itt lehetett érezni, hogy a darabnak sajátos kis atmoszférája van, mely mindenkit beszippant.

A színházból kifelé sétálva azon gondolkodtam, hogy furcsa-e a halálról készíteni gyermekelőadást. Lehet, hogy nem. Lehet, hogy ezt csak a felnőttek agya érzi szomorúnak és lehangolónak, viszont egy gyerek a kacsára fog emlékezni, és arra, hogy milyen jót játszottak, és talán teljesen természetes pillanat számára a halál. A színésznők szemében azért egy-két könnycsepp megcsillant a tapsnál.

Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net