
Sokkal több nő panaszkodik a sorsára, mint férfi. Talán mert utóbbiak erősebbek, talán mert röstellik bevallani, ők is érzékenyek. A középkorú férfi azt mondja, azért akar beszélgetni, hogy elmondja: a férfiak is érzékenyek, van könnyük is, csak szégyellik hullatni. De időnként ők is beleroskadnak a sors rendelkezésébe.

— Nem vagyok sem okosabb, sem erősebb másnál, talán csak annyi a különbség, hogy nem szégyellem kimondani, hogy nekünk, férfiaknak is sokszor ökölbe szorul a kezünk a tehetetlenségtől. Igen, tudom, hogy a világban, az országban sokszor minden fejtetőre áll, de azt nem tudom megemészteni, hogy ennek következményét mindannyiunknak viselnünk kell. A környezetemben is egyre kevesebben vannak azok, akiknek ne fájna semmi. Pedig az volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy mindenki elégedett, boldog legyen, hiszen ezért jöttünk a világra.
Elsőként én születtem, az öcsém alig két évvel később. Az anyám tanyasi lány volt, de a szülei iskoláztatták. Középiskolai végzettséget szerzett, így tudott állást kapni, az apám pedig autószerelő volt egy ismert gyárban. Az anyai nagyszülők tehetségesebbek és tehetősebbek is voltak, mint az apám szülei, így a segítség az ő részükről érkezett. Elsősorban lisztet, krumplit, konyhakerti zöldségfélét kaptunk, ősszel pedig hizlalt disznót, így gyorsan sikerült a szüleimnek összehozni egy szép családi házat, mely ma is a tulajdonunkban van.
Ahogy nagyobbacska lettem, egyedül is el tudtam menni apám munkahelyére. Szerettem ott, elnéztem az apámat, ahogy olajos munkaruhájában az autó alá mászott, és beszélt a kollégáihoz. Meg dalolt, méghozzá szépen. Anya munka után takarított, főzött, tanult velünk. Aztán ha minden rendben volt, leült, és csodálatosan kézimunkázott. Valamilyen magyar hímzésben jeleskedett, számtalan kézműves-kiállításon jutalmazták. És kéthetente fodrászhoz járt, hosszú, szőke haját mindig elegáns kontyba csavarta. Sokat adott magára. Engem talán éppen ezért lepett meg, hogy amikor elmentem apához, nála gyakran ott volt egy nő, aki szerintem anyám nyomába sem érhetett. Ötödikes voltam, amikor először találkoztam vele apánál, és akkor még fogalmam sem volt arról, mit jelent a hűtlenség, megcsalás. Elsős középiskolás voltam, amikor a szüleim elváltak. Apám megpróbálta elperelni anyától a házunk felét, de a nagyapa bizonyítani tudta, hogy azt ő vette az anyámnak. Így mi, anya, én és az öcsém maradtunk a házban. Apámmal háromszor találkoztam az érettségiig.
Anya emberfeletti módon igyekezett, hogy mindenünk meglegyen. Minden este, amikor bejött a szobánkba, elmondta, sose panaszkodjunk senkinek, ha bármi fáj, vagy nem tudjuk megoldani. Nekünk csak büszkeségünk van, hárman maradtunk egymásnak, és ez elég, hogy legyőzzük a világot — mondogatta. És gyakran hozzátette: idővel majd megtanuljátok, hogy sokkal jobb, ha az emberek irigyek rátok, mintha sajnálnának. Én középiskola után katonának mentem, és ahogy hazajöttem, megnősültem. Az öcsémnek már nem volt kötelező a katonaság, ő egy-két évig nem igazán tudott mit kezdeni az életével. És én tudom, hogy a férfiakat jobban szerette, mint a nőket. De ezt anya sosem tudta meg.
Az ország széthullása után elkezdődött az infláció, a gyárakat egymás után lakatolták be, én is munka nélkül maradtam. Anya még dolgozott, de segíteni ő sem tudott. Először én mentem Németországba, majd két év után jött a feleségem a két kisfiunkkal. Most is kint élünk. Nem tudom, jól élünk-e, de semmiben sem különbözünk a német átlagcsaládoktól. És nem is nélkülözünk. Hívtam anyát, de nem akart kijönni hozzánk. Vele élt az öcsém, aki nem volt erős jellem, és anya nem akarta magára hagyni. Egyedül volt vele akkor is, amikor túladagolta magát, és a karjaiban halt meg. Ne tudja meg, mennyit sírtam akkor. Amikor anyámat megláttam az öcsém koporsója mellett, azt hittem, a szívem szakad meg. És tele voltam lelkiismeret-furdalással, pedig semmi vétkem sem volt. Anya a temetés után sem akarta itt hagyni a házat. Nyugdíjas volt, de pénzt sosem fogadott el tőlem, mindig azt mondta, ha a számlákat kifizetem, marad annyi, hogy tejre, kenyérre fussa. A gyerekeim iskolába jártak, így a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy én eljövök a német vállalat magyarországi fiókintézetébe dolgozni, hogy közelebb legyek anyához. Így háromfelé laktunk. Anyával napi kapcsolatban maradtam, ha lehetőség volt rá, a hétvégéket vele is töltöttem. Két hónapja történt, hogy egyszer nem vette fel nekem a telefont. A szomszédokat felhívva tudtam meg, előző nap összeesett az utcán, és mire a mentők megérkeztek, halott volt. A temetés után össze kellett szednem a családot: én Kecskeméten voltam, a feleségem és a fiatalabb fiam Németországban, az idősebb Stockholmban egyetemen. Senki sem akar nagyon költözni. De a szétszóródott családomat össze akarom szedni, nehogy valakit közülünk a szomszédok szedjenek fel az utcán.