Ha ugyanis a jókat arra serkentjük, hogy még jobbak legyenek, azzal összességében jobb eredményeket lehet elérni, ha egy „pillanatnyi” periódust vizsgálunk. Hosszabb távon viszont a lemaradók okozhatnak gondot a történelmi tapasztalatok szerint. De vajon hol van az a határ, amikor még nem beszélhetünk szétszakadásról, de a jobban teljesítők húzóereje még megmarad?

Ha normális világban élnénk, akkor talán logikus lenne, hogy a fejlődő gazdaságok gyorsabban növekedjenek, mint a fejlett gazdaságok. A világ szegényeinek jövedelme a gazdagabb országokra jellemző szinthez közelítene akkor. A jelenkor jellemzője viszont az, hogy a fejlődők vagy fejletlenek viszonylagosan még inkább lemaradnak. Egyfajta felfelé irányuló konvergenciáról beszélhetünk. Egyszersmind az is megfigyelhető, hogy a fejlett országok problémái mindinkább hasonlítanak a szegénynek tekintett országokban tapasztalható gondokhoz. Valójában az lenne a logikus, hogy a fejlődőknek és a fejletleneknek nem kell mindig ugyanazt az utat bejárniuk, mint amelyet a fejlettek bejártak a jelenlegi szint eléréséhez. A technológia vívmányainak átvétele felgyorsíthatná a felzárkózást.

Megfigyelhető azonban, hogy a gazdaságilag fejletlen országok gazdaságai kettészakadnak. A fejlett technológiákat alkalmazó, kisebb modern szektorra és egy annál sokkal nagyobb, rendkívül alacsony termelékenységgel jellemezhető hagyományos szektorra. Az ilyen kettősséget a múltban is a fejlődő országok meghatározó jellemzőjének tartották. A fejlettek esetében pedig élt egy olyan tévhit, hogy a csúcstechnológiák alkalmazása nyomán viszonylag magas termelékenység jellemzi az egész nemzetgazdaságot. A gyakorlat azonban azt mutatja, ez sem igaz minden esetben.

A megoldásra váró gond most az, hogyan lehet befektetéseket idevonzani, munkahelyeket teremteni, a vállalkozói szellemet ösztönözni, az alkalmazottak készségeit fokozni, a fejlett technológiákhoz való hozzáférést javítani a fejletlenebb szektorokban és a lemaradó régiókban. A fejlesztési politikának a jövedelmi egyenlőtlenségek felszámolására is összpontosítania kell. A kettősség leküzdésére erőfeszítéseket kell tenni, akár olyan új intézményi megoldások révén is, amelyek bővítik a hozzáférést a termelési lehetőségekhez.

A fejlettek mindig könnyebb helyzetben vannak. A lemaradó régiók sokkal nagyobb pénzügyi forrásokhoz férhetnek hozzá, ha egy ország összességében gazdagabb. A kettősség leküzdésének hagyományos eszköze pedig az iparosítás. A szabad munkaerőt ilyenkor felszippantják a termelékenyebb feldolgozóipari tevékenységek. A munkabérek emelkednek és a gazdaság általános termelékenysége is növekszik. Korunkban viszont az a helyzet állt elő, hogy a fejlődő és a fejlett gazdaságok feldolgozóipara is mind kevésbé képes a sok embert foglalkoztató iparosításra. Az automatizálás és más, a munkaerő iránti keresletet csökkentő innovációk következtében ma már teljesen átrendeződik a munkaerőpiac. A gazdasági fejlődést célzó intézkedéseknek ezért a jövőben mind inkább a szolgáltatásokra, valamint a kis- és a közepes vállalkozásokra kell alapozódniuk. Egyaránt érvényes ez a jelek szerint a magas és az alacsony jövedelmű országokra.

A fejlődésközpontú gazdaságtan legkorábbi nyugati elmélete valójában a merkantilizmus volt. Az irányzat a XVII. században alakult ki, párhuzamosan a nemzetállamok felemelkedésével. Az igény iránta annak nyomán merült fel, hogy a korábbi elméletek kevés figyelmet fordítottak a fejlődésre. A skolasztika a középkori feudalizmusnak volt az uralkodó irányzata, és a fejlődés helyett a keresztény teológiával és etikával való megbékélés szükségességét hangsúlyozta. Talán annak a kornak a tapasztalatait és buktatóit kellene — ha nem is teljes egészében, de legalább részben — a kor követelményeihez igazítani.