— Márt több mint négy éve élek egyedül — mondja minden megindultság nélkül —, és őszintén szólva nem is szenvedek emiatt különösebben. Csupán éjszaka érzem magam elhagyatottnak, amikor minden elcsöndesedik körülöttem. Úgy próbálom elűzni a magányt, hogy beszélgetni kezdek a tévével. Ez sokszor segít. Mivel már kevesebb alvásra van szükségem, mint a fiataloknak, éjjelenként bőven jut időm az elmélkedésre is. Az ember szép lassan összerakja az elmúlt évek mozaikkockáit, és csodálkozva bámulja a kapott képet. El sem hiszi, hogy ilyen volt az élete.

Az édesapámat besorozták katonának, mielőtt összeházasodtak volna anyámmal, aki akkor még azt sem tudta, hogy terhes — tizenhét éves volt. Amikor megszülettem, apám szülei nem akarták elismerni, hogy az ő vérük vagyok. Azután sem, hogy értesültek fiuk haláláról. Fattyúként nőttem fel, de a környezetünkben mindenki tudta, hogy kinek a lánya vagyok. Anyám szülei egyszerű emberek voltak. Három gyermekük közül anyámban volt valamiféle különleges tehetség: mindent előbb megértett a többieknél. Szeretett olvasni, szépen beszélt, sosem káromkodott. De nagyon egyedül volt. Ezt már csak nagyobbacska koromban értettem meg. Azt hiszem, egész életében szeretetre vágyott, egy kis megértésre. Nem is csoda, hogy alig tízéves koromban összejött a falu egyik híres gazdájával. Nagyon jóképű férfi volt, de izgága, szerette a bort és a cigányzenét. Na meg a nőket! A felesége elhagyta, a kislányuk pedig, aki mindössze egy évvel volt idősebb nálam, az apjával maradt. Odaköltöztünk a férfihoz. Sosem házasodtak össze anyámmal, de húsz évig éltek együtt házaspárként. Eközben Gy. bácsi gyakran ment „mellékútra”, de anyám mindig megbocsátott neki. A bácsi lányával igazi testvéri kapcsolatot alakítottunk ki, egészen a haláláig nemcsak nővérem, hanem barátom, támogatóm, vigasztalóm, tanácsadóm volt. Az anyám is úgy viselkedett vele, mintha saját gyereke lenne. Soha semmiben sem tett különbséget köztünk. Húszéves voltam, amikor a nővérem hirtelen meghalt, és alig egy évvel később az apja is elhunyt. Mi a birtokon maradtunk anyával. Szerencsére Gy. bácsi első felesége semmit sem követelt tőle.

Anyám egyszer azt mondta, hogy ideje férjhez mennem. Volt egy legény a szomszédunkban, akit már régen kiszemeltem magamnak, de erről soha senkinek nem beszéltem. Végül összejöttünk egy szüreti bálon. Igaz, csaknem tíz évvel volt idősebb nálam, de én sem voltam már copfos kislány. Mindkettőnk családja támogatta a kapcsolatunkat, így házasság lett a vége. Tíz holdnyi gyümölcsösünk volt, elkelt tehát a férfierő. Mivel hely volt bőven, ott maradtunk anyával.

A férjem vezetésével rövidesen fejlődésnek indult a termelés. Mindhárman derekasan dolgoztunk. Modernizáltuk a házat, hatalmas pincét építettünk a gyümölcs tárolására, teherkocsit, mezőgépeket vettünk. Gondot csupán az áru értékesítése okozott. A férjem az egyik katonatársa révén egy horvátországi városban alakított ki kapcsolatokat, és ezután hosszú éveken át a hét öt napját ott töltöttük. Vagy anya árult, vagy én, a férjem pedig hordta az árut, és ha kellett, ő is ott maradt a piacon. Feltornáztuk magunkat a falu tehetősebb gazdái közé.

A boldogságom azonban sosem lett teljes: nem szülhettem gyereket. A férjem mindig azt mondta, ha nagyon akarom, örökbe fogadhatunk egyet, ám ha ezt nem szeretném, őt az sem zavarja. Egyre ritkábban aludtunk együtt. Én betegeskedni kezdtem, de nem tudták megállapítani, hogy mi a bajom. Évek múlva derült csak ki, hogy lelki gondjaim voltak. Egyre kevesebbet jártam ki a piacra, anya és a férjem árultak. Éreztem, hogy valami nincs rendben, de valójában sosem akartam kinyitni a szemem. Féltem attól, amivel szembe kell néznem: anya és a férjem összejöttek. Eleinte titkolták, később azonban megesett, hogy a férjem reggelenként anyám szobájából jött ki. Én soha semmit nem kértem számon tőlük. A faluban mindenki példás családnak tartott bennünket, ezt nem tehettem tönkre. Először anya halt meg, hirtelen, talán a szégyentől. Egy évvel később pedig egy gyógyíthatatlan betegség három hónap alatt végzett a férjemmel. Jelenleg egy házaspárt alkalmazok, a gyümölcsös ügyeit intézik. A piac beszűkült, nehéz a helyzet, de nem adom fel. Így őrzöm a férjem és anyám emlékét — mivel szerettem mindkettőjüket.