Dolgozott a Forum Könyvkiadónak, jelenleg a Magyar Szó tiszteletdíjas illusztrátora, a Jó Pajtás és a Mézeskalács számára rajzol. A gyerekek és a szülők is jól ismerik a képeit, hiszen Toma Viktória szövegeit is ő illusztrálta. Szabadidejében kátyúkat töltöget fel, és szerinte sok minden megoldódna, ha a világon mindenki azzal foglalkozna, amihez ért, illetve amit szeret.

Anikó szerint nem jó, ha ő a saját marketingese, pályázatírója, szervezője, hiszen szíve szerint csak az alkotással foglalkozna. A tervezéssel és a kivitelezéssel.

A szerző felvételei

— Nálunk néha te vagy egy személyben a takarítónő, a pénztáros, a plakáttervező, a pályázatíró, szóval minden egyszerre. Voltam már ilyen helyzetben, s élveztem is egy darabig, ám ezt nem lehet örökké csinálni. Amikor határidő van, és mással kell foglalkoznom, az meglátszik a munkámon. Szétesik. Mint én. Bízom a csapatmunkában. Ha közös a cél, akkor jó csapatban dolgozni.

* Csapatban, mégis egyedül. Rád is jellemző egyfajta folyamatos keresés, kísérletezés.

— Ha sokat rajzolsz, akkor lassan kialakul a stílusod. Egy képi nyelv, mely a tiéd, s egy idő után felismerhető lesz. Vagy megtartod, vagy azt mondod, hogy valami mást szeretnél kipróbálni, és folyamatosan kísérletezel, keresgélsz, megjelenik egy újabb hullám, mely felkap, majd letesz. Azt látom — ami egyébként egy picit ijesztő számomra —, hogy sok fiatal képzőművész „letisztult”. A húszéveseken azt látni, hogy megtalálták önmagukat, és a saját alkotói nyelvüket. Ez egy trend.

* Rossz trend?

— Minden technika tanulható, mindenkinek vannak saját víziói, képi világa, hiszen a te szemeddel csak te láthatsz, viszont a képzőművészeknél nem hiszem, hogy ez olyan korán megjelenik. Ez a saját „látás”. És nincs is rá pontos recept, de talán az a fontos, hogy játssz, próbálj ki minél több dolgot. Ha túl korán megtalálod a saját képi kifejezésmódodat, akkor sarokba szorítod önmagad. Én ettől szó szerint szorongok. Nem akarok megfogni egy irányt.

* Nem is kell. Hiszen a rajzaidon kívül ott vannak a fotóid, melyeken hangsúlyos szerepet kapnak az anyagok, a részletek, valami furcsa párosítás. Mióta foglalkozol fotózással?

— Amikor a művészeti akadémia diákja vagy, van egy nagy, osztott műtermed. Tudsz „cirkuszolni”, piszkolni, fröccsen a festék, s ez senkit sem zavar. Negyvenöt négyzetméteren azonban, egy tömbházban, nem fogsz óriásfestményeket készíteni. Próbáltam... Nem sikerült. Tehát a vizuális nyelvemet az alkotás környezete is alakította. Így került be az életembe a fotó, a kísérleti videóim és a papírhajtogatás. Aztán van, amit elhagyok, van, amit megtartok.

* Tudatosan döntöd el, mi marad, és mi nem?

— Amiben jól érzem magam, az marad. Vegyük példának a papírkivágást. Ez valami olyasmi, mint a papír csipkézése. Időnként van hozzá hangulatom, türelmem, kedvem, viszont nem tudom elképzelni, hogy életem végéig csak ezt csináljam. Egy idő után aztán érzem, hogy bele kellene vinnem más anyagot is. Ilyenkor lefotózom, digitálisan hozzárajzolok, megint kinyomtatom, hozzáteszek valamit, és lassan épül. Van tehát egy tudatos és egy kevésbé tudatos része is mindennek.

* Mi az, ami mindig is ott volt, illetve ott is lesz?

— Talán a fotózás és a firkálás.

* Saját kiállításod még nem volt?

— Nem, de ez tudatos döntés. Szeretnék egy saját tárlatot, viszont rendesen ki akarom találni, összeállítani az anyagát. Szerintem csak azért ne legyen önálló kiállítása az embernek, mert „elérkezett az ideje”. Csoportos tárlatokon már részt vettem, azokat nagyon szeretem.

* Gyermekkönyvekhez is készítesz illusztrációkat, melyek nem papírcsipkék, nem is fotók, hanem rajzok.

— Toma Viktória könyvéhez szoktam rajzolni, ám ebbe véletlenül csöppentem bele. Viki sokáig rajzolt a gyermekeivel, ezeken kis módosításokat végeztem a Szél Jankó című könyvhöz (egyébként szívesen meghagytam volna azokat a kis kezdeményeket, magukban is megállták volna a helyüket). Volt egy másik gyerekeknek íródott könyv is, melyet a Than Emlékház adott ki. Ez egy nagyon érdekes kiadvány: Szórád Endre tanár úr kémiai gyakorlatai, kísérletei vannak benne. Azért volt jó, mert ehhez a gyerekek is rajzoltak, s én is belenyúltam, a borító az én kezem munkája. Máris készül a következő, mely a fizikával foglalkozik majd.

* Hozzád közel állnak a mesék?

— Igen. De nem csak azok, amelyek a gyerekeknek szólnak, hiszen jobban szeretem a (gyerek) felnőtteknek szóló történeteket. Figyelem, hogyan működik egy gyerek, és sokszor félek is lerajzolni dolgokat, viszont néhány barátomnak már vannak gyermekei, s létezik egy Sonka nevű csoportunk is a Facebookon, oda szoktam beküldeni a rajzokat tesztelésre. Ők az első kritikusaim. A visszajelzéseikből le tudom szűrni, mi az, ami nem működik.

* Most Újvidéken élsz. Kedveled?

— Szeretem a Tarcal-hegységet. Jó oda járni. Természetközelben nagyon jó élni. Víz- vagy hegyközelben. Még vannak itt barátaim, tartjuk egymásban a lelket, ám előfordul, hogy mi is elkívánkozunk innen. Tudod, mindig azt hiszed, hogy valahol máshol biztosan jobb, aztán rájössz, hogy ez csak illúzió. Szóval, igen, kedvelem Újvidéket. Már csak a rengeteg esemény miatt is: színházi előadások, koncertek, kiállítások. Szeretem az Újvidéki Színházat, a művelődési központot és a rakpartot, ahol tudok bringázni, ha jó az idő.

* Vannak még ilyen kultikus helyek az életedben?

— Érdekes, hogy vannak olyanok, amelyekhez nem is tudtam, hogy kötődöm. Óbecsével például sokáig szakítófélben voltunk, most azonban ismét kibékültünk. Olyan, mint egy érdekes kapcsolat, most fedezem fel, hogy mennyire szeretem. A mólót, a Tiszát, a Šarant, a gyümölcsösöket. És Kupuszinát is nagyon megkedveltem. Jó lenne egy kertes ház, ahol van terem alkotni — a tömbépületben ugyanis kezdek egy kicsit „besavanyodni”, illetve egyre szűkebbnek is érzem. A házam legyen egy dombon, melyen egy erdő van, és folyó. Szeretném boldog állatokkal körülvenni magam. Ez fontos.

* Boldog állatokkal? (Nevetünk.) Ez többjelentésű, viszont minden értelme jó. A művésztelepeket, melyekbe jársz, miért szereted? Feltételezem, hogy nem az ottani boldog állatok miatt.

— Hahaha, nem. Elmentem egy békéscsabai művésztelepre, ahol egyetlen embert ismertem, senki mást. Gyönyörű hely, el voltunk kényeztetve egy egész hétig. Hoztak-vittek bennünket, viszont az volt az igazán jó, hogy reggel felkeltem, bementem a műterembe, ahol volt két nagy vászon, és dolgozhattam. Közben pedig kedves, odaadó emberek vettek körül. Szerettem a 9 + 1 Művésztelepet Moravicán, mert olyan, mint ha hazamennél, összeverődik a család. Én Csernik Attila Mézeskalácsban megjelent illusztrációin nőttem fel, ezért érdekes élmény volt találkozni a gyerekkori példaképemmel, illetve megtapasztalni, hogy a mellettem levő asztalnál dolgozik. A művésztelepek arra valók, hogy ismerkedjünk, tanuljunk a másiktól, szórakozva alkossunk. Kilépünk a komfortzónánkból, amit mostanában egyébként is egyre gyakrabban teszek.

* Ezért kísérletezel például az animációval? Ez kimozdít?

— Igen. Gyerekként rengeteget jártam a videotékába, imádtam a japán rajzfilmeket a sztorijuk miatt, továbbá a Beetlejuice sorozatot, a Vukot és a Mézga családot. Nem vagyok animátor, viszont most a stop motion technikával kísérletezem, melynél minél több anyagot használsz, minél több dolgot beleviszel, annál érdekesebb világot kapsz. Ezt csak most kezdtem, felhasználom hozzá a fotóimat, melyek a bolyongásaim során születtek. Világéletemben rajzoltam, ám csak nemrég láttam hozzá az animációkészítéshez. Mobillal fotózom, mert sajnos nincs fényképezőgépem.

* Vegyen már valaki Anikónak egy fényképezőgépet, hogy tudjon dolgozni. Várjuk a jelentkezéseket a szerkesztőségben!

— Hahaha. Ja és tudod, mit csinálok még? Töltöm fel a kátyúkat az utakon. Szerbiában nagyon sok a lyuk az aszfalton, ezeket fotózom le, s töltöm ki a rajzaimmal. Körberajzolom őket, majd leveszem a negatívot, s amit a fantáziám belelát, azt alkotom oda.

* Köszönjük neked, Anikó, hogy töltögeted fel a kátyúinkat. Még akkor is, ha csak digitálisan teszed.

— Szívesen. Próbálok térbe lépni. Ezt is a műterem hiánya hozta.

* Nem akarod a kátyúkat valóban megtölteni?

— De. Gombár Ági barátnőmmel már keressük a megfelelő anyagot hozzá. Sokat agyalunk ezen. Ő már ajánlotta, hogy műanyagot olvasszunk, fessük be, s ezzel töltsük fel a lyukakat, ám ehhez kell egy spéci gép, hogy újra tudjuk hasznosítani a szemétbe dobott műanyagot.

* Akkor megkérjük gazdag olvasóinkat, hogy a fényképező mellé egy olvasztógépet is ajándékozzanak Anikónak, ha szeretnék, hogy kevesebb kátyú legyen az utakon. Neked pedig előre is köszönjük a munkádat!