— Dél-Szerbia egyik eldugott kis hegyi falujában élek, ezért csak akkor van alkalmam magyar újságot olvasni, amikor hazajövök — mondja a fiatalasszony. — Erre pedig elég ritkán kerül sor, évente kétszer-háromszor, így most kihasználom az alkalmat, hogy én is interjúalany legyek. Nem szereplési vágyból, inkább azért, hogy mindazt, amit a szívem mélyén őrzök, elmeséljem egy idegennek. Ne tekintsen rám úgy, mint egy sajnálni való teremtésre, hiszen a körülmények ellenére, azt hiszem, egészséges, normális ember vagyok. Itt születtem, Bácskában, igaz, nem családban. Egy szerencsétlen szerelem gyümölcse vagyok, a férfi ugyanis, akibe anyám halálosan szerelmes volt, faképnél hagyta őt, amikor megtudta, hogy gyereket vár. Anyámék négyen voltak testvérek, csak a nagyapám dolgozott, ezért a jövetelemnek nemcsak erkölcsi, hanem anyagi okok miatt sem örült senki. Még anyám sem. Óvodába indultam, amikor anya különvált a szüleitől, albérletbe költözött velem, és megkezdődött az önálló életünk.

Sosem volt részem babusgatásban, anyám sokat dolgozott, hogy meg tudjunk élni, sokszor voltam egyedül is, senki sem felügyelt rám. Úgy nőttem fel, hogy anyám intelmein kívül más korlátot nem ismertem. Iskolába kezdtem járni, amikor anya először férjhez ment. Egy idős munkatársa vette feleségül, én voltam a hozomány. Nem mondhatom, hogy a mostohám durva volt, de nem is gondoskodott rólam különösebben. Anyám, hogy a férje kedvében járjon, igyekezett minél kevesebbet bajlódni velem. Esténként sokszor láttam, amikor gyöngédek voltak egymáshoz, de meg sem mertem pisszenni. Amikor megszületett az öcsém, azt hittem, anya majd nekem is több figyelmet szentel, hiszen otthon volt. De én akkor sem kerültem sorra, anya mindig azt mondta, az öcsém pici, neki van szüksége a gondoskodásra, a szeretetre, én már nagy vagyok. Hát igyekeztem úgy viselkedni, mint a nagyok: éjjel sírtam, napközben durva voltam és csúnyán beszéltem, amiért persze mindig kikaptam.

Az öcsém kétéves volt, amikor a mostohaapám meghalt. Anyám több mint egy évig volt özvegy, majd újra férjhez ment. Ebből a házasságból két gyerek született, de nekem ebben az időszakban sem jutott hely anyám ölében. Én valójában úgy nőttem fel, hogy örökké szeretetre áhítoztam, de senki sem volt hajlandó velem foglalkozni. Amikor anya második férje is meghalt, a család helyzete rendkívül nehéz lett. Csak az anyám dolgozott, a négy gyerek eltartása rendkívüli teherként nehezedett a vállára. Ezért a nyolcadik osztály befejezése után munkába kellett állnom, hogy legalább egy kicsivel hozzájáruljak a család fenntartásához. Egy virágüzletben dolgoztam, drótoztam a műkoszorúkat, biciklin szállítottam ki a megadott címre a virágot. És lassan, már tizenhat évesen, felnőtté értem. Megismertem a leendő férjemet, aki idénymunkásként dolgozott, öt évvel volt idősebb nálam, már sokkal többet tudott az életről. Néhány hónapig udvarolt, ami annyiból állt, hogy esténként, munka után elkísért a házunkig. Anya sokáig nem is tudott róla, hogy van valakim. Soha semmit nem kérdezett tőlem, én pedig magamtól nem beszéltem. Sokszor, ha vacsora után a kicsik elaludtak, anyának felébredt a lelkiismerete, aminek következtében elmondta, mennyire hálás, hogy segítek neki a család eltartásában. Ilyenkor mindig megígérte, egyszer majd annak is eljön az ideje, hogy engem is szeressen, törődjön velem. Csak legyek türelemmel, várjam ki, hogy a testvéreim nagyobbak legyenek. Ezzel az ígérettel mentem el hazulról tizenhét évesen a férfival, akiről csak annyit tudtam, hogy dél-szerbiai, és két testvére van.

Nem panaszkodhatok, a szülei azonnal elfogadtak. A két lánytestvére közül az idősebb már férjnél volt, nemsokára a fiatalabb is elkerült otthonról, úgyhogy mi maradtunk az idős szülőkkel. A férjem dolgozott, én pedig szültem a gyerekeket, de nem meggondolatlanul. Nagy családot terveztünk, olyat, amelyben mindenkinek jár szeretet és megértés. Amikor megszültem a negyedik gyereket, egy orvosi vizsgálaton kiderült, hogy valami nincs velem rendben, műtéti beavatkozásra van szükség. Mivel az anyósom már három éve meghalt, édesanyámat kértem meg, hogy jöjjön el hozzánk legalább addig, amíg a korházban vagyok. De ő azt mondta, nem jöhet, néhány hónapja ugyanis együtt él egy férfival, aki nagyon féltékeny, hallani sem akar róla, hogy az élettársa elutazzon. „Tudom, hogy megértesz” — mondta anya telefonon. Meg is értettem, hiszen így nőttem fel, és sosem gondoltam rá haraggal vagy gyűlölettel.

Az én gyerekeimet mindenesetre határtalan szeretet övezi, anyagiakban talán hiányt szenvednek, de szeretetben semmiképpen sem!