* Érzi azt az ember, hogy na ezzel kell foglalkoznom, a sok út után most a jó utat járom?

— Hm. Én egyáltalán nem akartam zenész lenni, sem zenével foglalkozni. Az általános iskolában amikor jöttek a zeneiskolai tanárok lehalászni a tehetségeket, el kellett énekelni egy népdalt. Nekem fél sor után azt mondták: rendben, köszönjük. Az ikertestvéremmel ugyanez történt. No, abból az osztályból ketten lettek zenészek: a testvérem és én. De egy véletlennek köszönhetően kezdtem el zenélni. Beírattak bennünket furulyaszakkörre. Fel is voltunk háborodva, de csináltuk. A harmonika olyan tizenhárom éves koromban jött, de soha nem tudtam, miért éppen az. Nem voltam rajongó. Volt egy nagyon jó tanárom, Szergej Szemjonov, aki orosz volt, szigorú és precíz. Mindenki polkát akart játszani, én pedig Bachot és kortárs orosz komolyzenét. Közben elkezdtem klezmert is játszani, gitározgattam, voltam tagja verséneklő zenekarnak, rappeltem népdalszövegeket a Gubó nevű bandával, szóval volt itt minden.

* Aztán beiratkoztál a magyar szakra.

— Az irodalom mindig érdekelt. Ráadásul amikor elkezdtem az egyetemet, meghalt a harmonikatanárom, úgyhogy két évig kézbe sem vettem a hangszert. Az összehasonlító irodalomtudomány szakra is beiratkoztam, közben jártam az óbudai zeneiskolába, ott megtanultam dudán játszani, aztán Ágoston Béla elhívott az Agostones nevű zenekarába, ekkor kezdtem újra harmonikázni. Aztán már csak történtek a dolgok. Béla mellett iszonyú sokat tanul az ember. Egy ideig Ferenczi Gyuriékkal is zenéltem, minden vasárnap egy közeli kávézóban, blueszenéhez impróztam furulyával és dudával. Úgy volt, hogy elkezdem a doktorit, vagy a magyar, vagy az összehasonlító irodalomtudomány szakon, de amikor végeztem, nem volt államilag finanszírozott képzés, döntenem kellett, hogy vagy zenélek és dolgozom, vagy doktorizom és dolgozom. Azért döntöttem végül a zene mellett, mert tanulmányokat írni otthon egyedül nem túl izgalmas. Magyar szakon Orbán Ottó kései költészetéből, összehasonlító irodalmon cirkuszelméletből írtam a szakdolgozatom, és rájöttem, hogy a legjobb esetben is legfeljebb száz ember fogja ezeket elolvasni valahol egy sötét szobában. Egy koncerten viszont ott ül velem szemben a közönség, ami egy azonnali visszacsatolás.

* Ez azért, valljuk be, eléggé jellemzően zenészattitűd. Szeretitek magatokat megmutatni. Valami perverz szerelem a színpad iránt.

— Hát igen. (Nevet.) Minden zenész exhibicionista. Viszont nem bánom, hogy elvégeztem az összehasonlító irodalomtudomány szakot, mert rengeteget foglalkoztunk színházzal, festészettel, tehát mindennel, ami kultúra, és irgalmatlan sokat segít például a zeneszerzésben az a fajta gondolkodásmód, amelyet ott megtanultam.

* Mondasz erre egy példát?

— Például én a saját zenémet francia-balkáni klezmer-tangónak hívom, ezek a fő magjai annak a világnak, amelyben én mozgok, s egy-egy szerzeményem úgy alkotom meg, ahogy a posztmodern szöveget a posztmodern írók, költők. Arra gondolok, hogy ők ugyebár darabokra szedték a nyelvet, majdhogynem megfosztották a szavakat a jelentésüktől, és különböző nyelvi szerkezeteket alkalmaztak. Gondolok itt például Tandorira. S ha írok egy számot, mely a francia sanzonnak, az argentin tangónak, a klezmernek meg a balkáni zenéknek a keveréke, rengeteg improvizációval, akkor elkezdek a mélyére ásni. Ott van a Sagrada Família. Egy egyszerű templom, egy főhajóból áll, csak Gaudí éppen mellé tett még néhány főhajót, nem a megszokott sorrendben és formában, különböző tornyokat, stílusokat tett egymásra, amitől egységessé vált, mert annyira organikusan keverte őket, hogy amikor megnézed egy darabját, akkor az egyedi, nem hasonlít a többire, mégis tökéletesen illik a nagy egészbe. Ezt csinálom én is, ha írok egy témát, akkor egy francia sanzonos harmóniához 7/8-ot passzintok, ami már Balkán, és klezmerskálákat használok, a ritmikus ellenszólamokat pedig tangósra rendezem. És így jön létre egy olyan egységes anyag, amelyet a hallgató annak hall, aminek szeretne. Van olyan számom, amelyre egy néni azt mondta, ezt ő felismeri, 1942-ben hallotta először. Mások ugyanezt a szerzeményt görög népdalnak, megint mások moldvainak hallották. De ilyenkor én örülök, mert nem akarom rögzíteni, amit csinálok, csak feldobni egy kulturális ajánlatot zeneileg, mely a közönségben fejeződik be. Így tudok mindenhova és sehova sem kötődni, másrészt ezek olyan nyitott gyökök, amelyekhez érzelmileg sokkal könnyebben tud kapcsolódni az ember. Az a jó zene, amely után annak, aki hallgatja, egy kicsit megváltozik az élete. Csak így van értelme zenével foglalkozni. Én most a jelenlegi formációimmal, gondolatiságommal nem szórakoztatni akarok, hanem valami olyat adni, amitől többek leszünk. És ennek ára van. Van, aki a koncert felénél feláll, és hazamegy. Megint más utána könnyes szemmel jön oda hozzám megköszönni az élményt.

* Hogyan lesz a sajátod egy spanyol gipsy swing vagy egy francia sanzon?

— Gyorsan szembesül az ember azzal, hogy tökéletesen játszani, mondjuk, egy Édith Piafot… Ahhoz egy élet kell. Aztán ott vannak a sanzonok. Az még egy élet. Astor Piazzolla egy harmadik. De megéri tanulni. Én is Nirvanával és a táncházmozgalommal nőttem fel. Emlékszem, az első szám, melyet írtam, moldvai népzenés volt, és egy kis gipsy swinggel fűszereztem. Erről (is) szól a világzene. Aztán óriási hatással volt rám Boris Kovač Apocalypse című lemeze. Gyönyörű. Akkor jöttem rá, hogy nekem nem Piazzollát kell játszanom, és sanzont, hanem a saját utamat járnom. Ebben segített az egyetem, hogy elkezdtem kottát olvasni, illetve értelmezni, elemezni a zenét. Azt, hogy mitől lesz valami balkáni vagy tangó, milyen harmóniát hallva gondol mindenki azonnal Piazzollára.

* Kell egy zenének a műfaji meghatározás? Fontosak a címkék?

— Mindig vonzott a repetitív zene, de mostanában különösen. A Philip Grass- vagy a Yann Tiersen-féle, s a még hallgatható kísérleti számok. Az igényes, kortárs elektronikus zenében több olyan előadó is van, aki preparált zongorát vagy más elektronikát használ a zongorához, tompítja a húrokat, stb. Efelé akarok nyitni, mert szeretem megugrani a lehetetlent. És meg kell fogalmaznom majd, hogy mi is az, amit játszom. Definiálnom kell, hogy ez más, mint például az, amit a ¡Nosnach együttessel csinálunk. Egy világsztárnak már nem kell meghatároznia, milyen zenét csinál, de nekem igen. A kultúra pedig sajnos címkék alapján működik. Ez nem új keletű, régen is így volt. És nem csak a kultúra világában. Nézd meg, hogy New Yorktól Delhiig minden jól menő pékség ugyanazt a filtert használja a fotóin az Instagramon és a Facebookon. Mert ez a filter indítja el a nyálelválasztást. A zenében ugyanez a helyzet. Ha nincs az a filtered, az az image, amely egy fesztiválszervező nyálelválasztását beindítja, akkor hiába. Rajtunk ráadásul ott a címke, hogy egy duó csak kis helyen, kis színpadon, kis klubban zenélhet, mert túl intim. Pedig játszottunk már itt a téren is, ahol 150-200 ember sörözött, este 8-kor kezdtünk, és csöndet tudtunk csinálni. Ami óriási dolog. Okosan kell címkéket választani.

* Tavaly nyertél a Halmos Béla zeneszerzői pályázaton, melynek középpontjában a népzene áll. Említetted viszont, hogy maga a népzene már nem érdekel annyira, mint régen.

— Engem az érdekel, hogy mi köze a népzenének ehhez a városhoz, amelyben élek. A népzene, ugye, mindig falusi környezetben létezett, a város szemszögéből ez egy horizontális dolog, míg a város a lineáris, nagy kiterjedésű. Sokemeletes házakkal, aluljárókkal, felüljárókkal, metrókkal, ahol minden gyorsabb, bonyolultabb, kaotikusabb, mint egy faluban. Más az élet szerkezete ahhoz képest, hogy évszázadokon át csiszolódott dallamokat hagyományozunk egymásra. Most meg- és leélünk. Egy faluban régen generációk éltek ugyanabban a házban évtizedeken, századokon keresztül. Én Pesten már a tizedik albérletemben lakom. Az érdekel tehát, hogyan van meg az életemben a népzene? Hogyan van ugyanez a város benne a népzenében vagy a népzene hogyan van a városban? Van egy kis trióm, a Trio Sordini, Kovács Marci hegedül, Gyulai Csabi dafon és gadulkán játszik, én harmonikázom. Egy kísérleti dologról van szó, de valami jól felismerhetően kötődik benne a népzenéhez. És engem ez érdekel, hogyan tudom én zeneszerzőileg kifejezni azt a kapcsolatot is, amely, mondjuk, a táncházmozgalomhoz köt. Meg ehhez a kultúrához. Mert nyilván nem sajátom ez a kultúra. Magyar vagyok, de széki zenét tizennégy évesen hallottam először, tehát nincs a véremben. Viszont a városi kultúra, a nyugat-európai, kelet-európai hatású zene igen, és ez nem egy skanzen jellegű dolog.

* A táncház az az?

— Igen. Mert odamegyünk, és azt játsszuk, hogy abban a kultúrában vagyunk, amely ennek a gyökérkultúrája. Tehát amikor elmegyek egy moldvai táncházba, akkor amíg táncolok, addig azt játszom — és ez egy nagyon jó játék —, hogy moldvai vagyok, aki moldvai táncot táncol. Én nagyon szerettem ezt csinálni. Csak közben megváltoztam, és már nem ez érdekel, hogy hogyan is van az, amikor nem azt játszom, hogy ott vagyok, és valaki vagyok, hanem azt játszom, hogy mindez a sok stílus megérintett engem, Piazzolla, a francia sanzon és a balkáni zene, s ezek mind bennem, Móser Ádámban, 2021-ben egy szinten vannak.

* Amikor az egész ország arra kényszerült, hogy bezárkózzon, és nem lehetett koncertezni, te egyszer csak előálltál az erkélykoncert ötletével, és mindennap ugyanabban az órában saját lakásod erkélyén léptél fel, amit online is követhettünk.

— Nagyon izgalmas volt. Sokan mondták előtte, hogy amit csinálok, az rétegzene, no hát erre rácáfoltam, hiszen az erkélykoncertek után a 600-ról 7000-re nőtt a követőtáborom. Nagyon sokan írtak Izraeltől Dél-Amerikán át Olaszországig, hogy nagyon tetszik nekik, amit csinálok. Ráadásul igen eltérő társadalmi és kulturális értékrendből érkező emberek: nagymamák, értelmiségiek, munkások. Tehát nem csak területileg, szociálisan is mindenféle embert meg tudott szólítani a zeném, mert kiderült, hogy működik, és mindenki talált benne valamit, amihez kötődni tudott. Itt volt hasznos, hogy cirkuszelméletből írtam a szakdolgozatom, mert a fő kérdésem az volt: mitől működik a cirkusz? És a cirkusz attól működik, hogy az ember a testével nézi. Tehát, hogyha most én megiszom a kávét, és odadobom a bögrét, te utánanyúlsz. Például a II. világháború után a francia és a skót katonák együtt akartak parádézni, de nem tudtak, mert ugyanarra a zenére máshogy léptek. Ilyen az úszás vagy a szeretkezés is. Más-más országokban más módon úsznak és szeretkeznek. De idetartozik az étkezés és a futás is, illetve a zene is. Mégis van benne valami közös pont.

* A harmonikáról sok embernek egy francia terecske és egy csíkos pólós zenész ugrik be, talán éppen Yann Tiersennek köszönhetően.

— A francia zenének, ahogy a francia filmnek is, van egy olyan vonulata, amely a francia kultúrát jellemzi, de az emberek mégsem néznek Godard-filmeket és nem hallgatnak Édith Piafot, mert túl nehéz, túl szomorú, de szeretik Párizst, a kis asztalokat, a vidám harmonikaszót. Mely borzalmas is tud lenni, ha nyálas, cukormázas, ragadós. De így van az orosz vagy a zsidó zenével is. Én nem a cukrozást szeretem, hanem a szépet: egy naplemente az naplemente, a hajnal az hajnal, az éjszakai fürdőzés pedig éjszakai fürdőzés, de nem teszem ki plakátra a falamra, mert nem ott van a helye. Ezt gondolom a harmonikáról és a többi hangszerről is. Tudni kell megfelelően használni a megfelelő helyen.