Ember tervez, Isten végez — így a bölcs mondás.

Történt egyszer Kasza Éva színművésznővel, hogy Drága nevezetű hófehér kandúrja kiszökött az utcára és felmászott az ablak előtti fára. Macskáéknál nincs is ebben semmi különös. Csakhogy a Drága olyan szobacica volt, akit a széltől is óvtak, nemhogy a belváros zajos és veszélyes forgatagától. Emberi kíséret nélkül sohasem eresztették ki, így hát nem tanult meg fára mászni, tetőn csavarogni.
Éva kimerülten érkezett haza késő éjszaka a színházból a bemutató után. Lakása ajtaját kizárva megrökönyödve vette észre, hogy eltűnt a Drágája.
— Cicc! Cicc! Cica, hol bujkálsz?
De a kandúr sehol. Sem az ágyban, sem az ágy alatt.
— Hova lettél, te szegény?! — kapott sírógörcsöt a macskaszeretetéről ismert színésznő.
Kereste, kutatta. Mindhiába. Kiment az utcára, s hát mit hallnak a fülei? Macskanyávogást. Valahonnan a magasból. A holdvilágos éjszakában csak úgy világított Drága fehérsége a fa csúcsán.
— Drágám, csakhogy megvagy! Drágám, gyere le! Na, ne bolondozz, gyere már le! — könyörgött Éva a fa alatt a cicának. Az meg kétségbeesésében egyre hangosabban nyivákolt.
— Drágám, ne sírj, gyere le! Szépen kérlek! Drá-gááááám!!!
Visszhangzott Éva jajveszékelése. Olyannyira, hogy felébredtek a szomszédok is, és kíváncsian lesték a függönyök meg a lehúzott redőnyök mögül a fejleményeket. Mi történik odaát, a művésznőnél? Házi perpatvar? Szerelmi háromszög? Noná, hogy izgalmas egy sztori! Lesz miről mesélni másnap a péknél, a fodrásznál, a piacon, a postán...
Éva már arra gondolt, kihívja a tűzoltókat, hozzák le Drágáját a fa tetejéről, de aztán a fehér kandúr egy váratlan pillanatban, mint egy érett szilva, lepottyant a földre.
— Drágám, hogy megijesztettél! Ilyet soha többé ne csinálj, megértetted?!
Igen, a sötétben leskelődő szomszédok is megértették, hogy a Drága — igaz, hogy kandúr, de — csak egy macska. Amelyiknek kilenc élete van, és mindig a talpára esik...
A történet fennmaradt, szájról szájra terjedt, így lett belőle anekdota, melyet akkor, amikor Éva nevetve elmesélte nekem, rögvest továbbadtam a férjemnek, aki bizonyos alkalmakkor, jó társaságban szívesen adomázott vele.
Néhány év elteltével a születésnapomra egy puli kölyökkutyát kaptam, melyre rég áhítoztam, és melyet meg kellett volna „keresztelni”... Valami különlegeset akartam. A Szent Lászlóról szóló akkori olvasmányomban rábukkantam a legendás erdélyi Szeret patakocskára… Felcsillant a szemem:
— Ez az! Hívjuk Szeretnek! Mit szólsz hozzá? — kérdeztem a páromtól.
— A te kutyád — vonogatta a vállát.
Tudtam, csak kedvességből nem ellenkezett velem, de magában azért titkon megfogadta, ő bizony ki nem mondja hangosan ezt a kutyanevet. Hogy úgy járjon, mint Kasza Éva a macskájával?! Hogy a szájára vegye az egész Pacsirtatelep?! Hogy azt beszéljék róla, megbuggyant, illetve lépten-nyomon üvöltve szeretetet vall nekem?! Na, ekkora áldozatot azért mégsem hoz értem meg a kutyámért...
A kiskutya már napok óta ott volt nálunk, és a férjem csak úgy szólítgatta, hogy ccc meg pszt meg gyere...
Aztán egy meglesett pillanatban megült fülemben a félmondat:
— Gyere csak, Fickó!
— Micsoda?! Mi a kutya neve?
— Te keresztelted el, nem tudod?
— De. Szeret. Én Szeretnek hívom. Hát te?
A puli csak merően nézett ránk: „Azt nem lehetne, hogy mindkettő?” — ingatta a fejét jobbra-balra. „Kérlek, ne veszekedjetek!” — vinnyogott a lábunknál, figyelmet követelve.
— Akkor Isten uccse! Legyen Fickó!
És keresztet vetettem a feje fölött.
Fickó felugrott, mintha értette volna, mi történt, megnyalta a kezünket, majd boldogan körülloholta az udvart. Neki is tetszhetett az új keresztneve.

Krekity Csaba alkotása