Szépet akar látni? Látogasson el Őrszállásra!
Fehér Márta
2021.10.14.
LXXVI. évf. 37. szám
Szépet akar látni? Látogasson el Őrszállásra!

A falunak páratlan szépségű, több mint kétszáz éves temploma van, gyönyörű kerttel, réges-régi csonka szobrokkal, a tornyot övező kilátóból fenséges a kilátás, az alagsorban levő kriptakápolna misztikus mesét rejt magában az egykori Rédl birtokoscsalád több tagja és maga a templomépíttető, Rédl Imre báró végső nyughelyeként. S azért is érdemes elmenni, mert Nyugat-Bácska gyönyörű, az ottani emberek pedig végtelenül kedvesek, örülnek minden vendégnek.

Őrszállás — szerb nevén Stanišić — Nemesmilitics, Regőce, Sári és Körtés között fekszik, Zombortól huszon-egynéhány kilométerre. A falut egykor a Rédl család birtokolta. Magyar, szerb és német településként jegyezték. A legutóbbi, 2002-beli népszámlálási adatok szerint 4800-an lakják, többségében szerbek. Húsz évvel ezelőtt mindössze 363-an vallották magukat magyarnak, mára pontosan 76-an maradtunk, megszámoltuk derül ki a vendéglátóimmal folytatott beszélgetésből. A falu büszkeségét, az 1815-ben épített Boldogságos Szűz Mária Szent Neve-templomot járjuk körbe Pekter Andreával, a helyi Ady Endre Magyar Művelődési Egyesület alelnökével, édesapjával, Pekter Miklóssal, a Vajdasági Magyar Szövetség helyi szervezetének elnökével, a templom egyik gondviselőjével, valamint Oláh Máriával, aki kilenc éve harangozik a monumentális méretű (50 méter hosszú, 25 méter széles és 48 méter magas tornyú) épületben.


Az őrszállási templom

— Most már kétszázan sem beszélünk magyarul a faluban, sokan élnek vegyes házasságban — mondja Pekter Miklós. — Az iskolában nincs magyar nyelvű oktatás, az ’50-es években szűnt meg, a gyerekek (ha vannak tízen!) fakultatív tantárgy keretében ápolhatják anyanyelvüket. Én a szomszédos Regőcén születtem, a négy elemit magyarul jártam, majd a felső tagozatokat szerbhorvát nyelven, utána a középiskolát magyarul folytattam Zomborban, esztergályosnak tanultam, később Szabadkán a főiskolát szerbül fejeztem be. Tíz évig, 1990-ig Szabadkán dolgoztam, akárcsak a megboldogult feleségem, s a gyermekeink, a lányunk meg a fiunk is ott születtek, viszont már itt kezdték az iskolát. Albérletben laktunk, aztán úgy alakult a helyzet, hogy úgy döntöttünk, visszajövünk Etelka szüleinek falujába, Őrszállásra. Házat vettünk, telket, mindketten Zomborban dolgoztunk, illetve a családi földművelést folytattam. Mindkét gyereket kiiskoláztattuk, egyetemet fejeztek be, a fiunk Németországban él, dolgozik. A faluban kevés a fiatal, nagyon sokan külföldre mentek, főleg a magyarok, közülük is az egyetemi végzettségűek. Akik maradnak, azok földműveléssel foglalkoznak. Sokan magyarnak vallják magukat, de a közösségi életben, magyar ügyekben nem aktívak.


Pekter Miklós

Gyár nincs a faluban, napszám sem helyben, a kisboltok foglalkoztatnak néhány embert, meg a két gyógyszertár, a benzinkút, a posta, az iskola, az egészségház. Vannak, akik huszonöt éve nem voltak Zomborban, sőt a falun kívül, hiszen itt a legfontosabb dolgok megvannak — a saját fülemmel hallottam, amikor ezt kijelentették. Nekem hiányzik egy színház, egy mozi, egy rendes cukrászda. Andrea fogalmaz így.

— Nekem is hiányzik, volt itt régen mozi is, meg cukrászda is — szól közbe a hetvennyolc éves Oláh Mária, Maris(ka) néni, akinek három fia, egy lánya, kilenc unokája és két dédunokája van. Sosem dolgozott, otthon a gyerekeket nevelte, az ősszel kilencvenkét éves korában meghalt férje kőműves volt. A templomot takarítja az oltár körül, meg a sekrestyét, a bejáratot, néhány asszony segítségével, kevesen vagyunk, meg hát senki sem ér rá soha, illetve a plébános, ft. Egedi Antal ruháit tartja rendben, meg a terítőket. Az asszony nagyon szeret olvasni, a mi könyvtárunkat én kiolvastam.


Oláh Mária

— Én itt születtem, ebben a faluban, mindig is itt éltem. Sokat változott, mi tagadás. Régen több nép volt, nem volt ennyi roskadozó, dűlő ház. Tisztább volt a falu is, rendben volt tartva. Emlékszem rá, az én szüleim még úgy éltek, hogy a sok munka után, szabadidőben a férfiak kártyáztak, az asszonyok hímeztek, kötöttek, pattogatott vagy főtt kukorica mellett. Amikor nagylányka voltam, kimentünk szombat este, nem lehetett elmenni a főutcán, annyian voltunk. Nemcsak magyarok, hanem a kevés megmaradt német meg a szerbek. Akkoriban nem nézte senki, hogy ki milyen nemzetiségű, jártunk egymás ünnepeire, meghallgattuk az ő papjuk prédikációját is, szép volt. Az én szüleim sem a magyar, sem a pravoszláv karácsony napján, illetve nagypénteken sem dolgoztak, az ünnep volt. Én még most is ehhez tartom magam, megbecsüljük az ő ünnepüket is, az én vejem is pravoszláv. Amikor az ember eljön a templomba, az olyan, mintha hazaérne. Mi legalábbis így érezzük, szeretjük a templomot, a plébános urunkat. Ez a mi hitünk, én már annyira beleéltem magam, hogy amíg élek, erről nem teszek le.

Körbejárjuk a templom épületét, idegenvezetőnk Andrea. Akár egy egész napot el lehetne tölteni bent, annyi a nézni- és hallgatnivaló.

S mesél arról, hogyan jutott a XVIII. század folyamán több előkelő család a Bácskában birtokhoz, meg hogy ez egyúttal templomépítésre is kötelezte őket; aztán arról, hogy miért közkedvelt a Mária Neve templomelnevezés; hogy ki volt a Rédl család alapítója, miként érkezett vidékünkre, milyen nyomokat hagyott maga után Zomborban és Szabadkán; hogyan épült meg az őrszállási templom; miért olyan különleges; beszél az építészeti megoldásokról, a freskókról, az oltárképekről, a szobrokról, a vitrázsokról, a stációképekről, a miseruhákról; megtudom, hogy nagyböjt idején oltárképtakaró függönyképet eresztenek le a főoltárkép elé; hogy a főoltár eredeti építményéből csak a szarkofág formájú, valódi márványból készült oltárasztal és a fából faragott, aranyozott szentségtartó maradt meg; és megcsodálom, amint két oldalról térdelő angyalpár fogja közre. Ámulok a templommal egykorú, a szentélyben álló, rokokó stílusú keményfa, faragott, gobelinkárpitozású főpapi díszszéken és a hozzá tartozó két zsámolyon. Megnézzük az orgonát, melyet Mándity György őrszállási származású, Magyarországon élő orgonajavító mester segítségével a helyiek adakozásából hozta rendbe Andrea édesapja, s felidézi, hogy a torony és a kriptakápolna felújítását megboldogult édesanyja, Etelka erőfeszítéseinek köszönhetően tartományi támogatással valósították meg.

Lemegyünk a kriptába, fel a torony körüli kilátóba, elnézünk Regőcéig, Sáriig, Magyarországra, a pécsi hegyekig, a szerb—horvát Dunáig, felcsigalépcsőzünk a harangokig… Megtudom, hogy szeretnék az egész templomépületet rendbe hozni, a magyar értéktár részévé tenni, hogy évente egy-két busznyi turista érkezik Őrszállásra templomlátogatóba Németországból, főleg helyi német felmenőkkel bírók, az unokák járnak vissza. Megkeresik, melyik házban éltek egykoron a II. világháború után elűzött, kitelepített német nagyszülők. Vannak, akik itt alszanak, mert nagyon szívesen fogadják őket azok, akik most ezekben a házakban laknak, legyenek szerbek, horvátok. Andrea magáról és a művelődési egyesületről is szól.


Pekter Andrea

— Én is autodidakta módon tanultam meg magyarul beszélni, folyékonyan olvasni, hiszen szerb iskolába jártam. Helyben nincs munkalehetőség, én is Szabadkára mentem, ott élek albérletben még mindig, bár „elcsábítottak” Csantavérre dolgozni. Péntek délután jövök haza, háztartást vezetni. Az egyesületben én vagyok a kultúrafelelős. Évente összehozunk egy-két színházi előadást, kisebb darabokat, vígjátékokat viszünk színre — szeretjük a nevetést —, melyekhez nem kell sok díszlet, mert bár van egy nagy termünk, de pódiumunk nincs, így igazi színházat nem tudunk csinálni. A tavalyi és az idei évben a koronavírus-járvány miatt elmarad(t) a hagyományos novemberi Erzsébet-bál. 2019-ben megünnepeltük egyesületünk megalakulásának nyolcvanadik évfordulóját. Teadélutánokat is tartunk időnként, szerveztünk már karácsonyicsomag-osztást gyerekeknek. Nemzeti ünnepeinkről a templomban emlékezünk meg, ahol plébánosunk elkötelezettségének hála minden vasárnap van mise. Húszan mindig vagyunk, ünnepnapokon ötvenen-hatvanan is összejövünk.

Az őrszállási templom búcsúját szeptember 12-én tartották meg. A magyar és a német nyelvterületen ezen a napon a Boldogságos Szűz Mária neve napját ünnepeljük, annak emlékére, hogy 1683-ban a keresztény seregek megfutamították a Bécset ostromló török hadsereget. Honlapunkon még több képet találnak e régi, gyönyörű épületről.


A felújított orgona


A Rédl család kriptája

Fényképezte: Fehér Márta

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Riport rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..