Szent Márton ünnepe

Szent Márton ünnepe

A ludakkal kapcsolatos élménye csak egy aprócska fejezet volt a történetében, mégis valamiért a legtöbben csak ezt az egy epizódot ismerik a tours-i püspök életéből.

Hogy pontosan mikor született, nem tudni. Bizonyos adatok szerint 316-ban, mások szerint 317-ben, de ennyi év távlatából talán megengedett egy ilyen kis hibalehetőség. Pannóniában, Savariában látta meg a napvilágot alig néhány évvel a milánói ediktum kibocsátása után. Nagy Konstantin ezzel teljes szabadságot és elismerést nyújtott az Egyháznak, a híveknek pedig a többi polgárral való egyenjogúságot adott. Magától értetődően ezek után megindult az Egyház gyors terjeszkedése: az egyházi törvények birodalmi törvényekké emelkedtek, így ha valakit egyházi büntetés ért, annak állami büntetőjogi következményei is lettek. A peremre szorult, aprócska közösségekből rövid idő — mindössze néhány évtized — alatt meghatározó birodalmi egyház és államvallás lett. Ez azonban nem feltétlenül számít jónak.

Márton tehát a mai Szombathely területén született. Apja pogány katonatisztként szolgált, és munkájáért birtokot kapott Itáliában, így a család végül ott telepedett le. A gyermek Márton tizenkét éves korában késztetést érzett arra, hogy felvegye a keresztséget, bár szülei ezt nem nézték jó szemmel. Megkeresztelkedésére végül csak hat évvel később kerülhetett sor, mert a fiatal fiút tizenöt évesen besorozták a császári hadseregbe, melyben lovas testőrtisztként szolgált. Már katonaévei alatt kitűnt társai közül: jóságával, szerénységével hívta fel magára a figyelmet. A feljegyzések szerint 334-ben történt, hogy télvíz idején egy alkalommal Amiensben meglátott egy megvert, kifosztott koldust. Azonnal kettévágta saját köpenyét, és a felét a koldus vállára borította, valamint eledelét is megosztotta vele. Éjszaka aztán álmot látott: Jézus Krisztus jelent meg előtte álmában a kettévágott köpenybe burkolózva.

Végül 339-ben, huszonkét éves korában keresztelkedett meg szolgálati helyén, Amiensben. A kereszténnyé lett fiatal katonának azonban — parancsnoka kérésére — még két évig kellett szolgálnia a légió kötelékében. Ebben az időben történt — 341-ben —, hogy barbárok támadtak Galliára. A császár ajándékot küldött a katonáinak, de Márton ezt már nem fogadta el. Azt mondta, eddig hűségesen szolgálta a császárt, de mostantól már csak Istent óhajtja szolgálni. Gyávasággal vádolták, de ő nem hátrált meg, hajlandó lett volna fegyverek nélkül menni a csatába. Erre végül nem került sor: a barbár frank sereg követeket küldött a császárhoz, és békét kért. Az ellenség ajánlata még magának a császárnak is meglepetést szerzett. A nem várt fordulatot sokan csodának tekintették.

Márton ezek után végre valóban kiléphetett a hadseregből. Poitiers-be ment, és a szent életű Hilárius püspökhöz ajánlotta be magát. Hilárius felismerte a fiatal Márton képességeit és tehetségét, ezért hamarosan diakónussá akarta szentelni, ám ezt Márton alázatosan visszautasította, mert ragaszkodott ahhoz, hogy végigjárja a ranglétrát. Ezt Hilárius elfogadta, így Márton az egyházi tisztségek, a rangfokozatok legalsó lépcsőfokán kezdte el a működését, és csak évekkel később lett belőle diakónus.

Nem töltött azonban hosszú időt Poitiers-ben, álmot látott ugyanis, melyben utasítást kapott, hogy mihamarabb térjen haza a szülőföldjére. Tehát ismét Savaria felé vette az irányt. Útközben számtalan veszély fenyegette, többször találkozott rablók, tolvajok hadával, ám sohasem bántották. Egyik támadóját ráadásul megtérítette, csakúgy mint hazatérése után az édesanyját is, akit a hagyomány szerint az egykoron a szombathelyi domonkos templom előtt álló kút vizével keresztelt meg (a kút helyén most szobor áll). Márton édesapja továbbra is a pogány hit követője maradt.

A IV. században annyira felerősödött az ariánuseretnek-mozgalom, hogy Mártonnak menekülnie kellett. Itáliában, Milánóban telepedett le, viszont nem sokáig maradhatott, az ariánusok innen is elűzték. Márton már kora gyermekkorában foglalkozott a gondolattal, hogy remete lesz, így a Milánóból való elűzése után magányba vonult. A Tyúk-szigeten telepedett le. A kopár, kietlen földön kezdett bűnbánó, szemlélődő életmódba. Élelmét főleg a szigeten található növényekből állította elő, ám nem ismerte őket elég jól, ezért egy alkalommal mérges gyökeret evett, és nagyon megbetegedett. Nagy fájdalmában Isten segítségét kérte, és betegségéből — csodával határos módon — felépült.

Márton végül 360-ban térhetett vissza Galliába, hogy a falvak lakosságát térítse a keresztény hitre. Egyházközségeket létesített, melyek később vallási központokká váltak. 371-ben Tours püspökévé választották, noha hevesen tiltakozott ez ellen. Végül egy csellel kicsalogatták a szerzetesi közösségből, és végül elfogadta ugyan a titulusát, de továbbra is egyszerű, alázatos életmódot folytatott. Működését csodák sora kísérte: leírások szerint betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, ördögöt űzött... Még késő öregkorában is járta a vidéket. Egy Candes nevű faluban érte a halál 397-ben. Holttestére több város is igényt tartott, Tours végül egy csellel jutott hozzá Márton földi maradványaihoz, melyeket a helyiek november 11-én temettek el. Márton tisztelete halála után gyorsan terjedt, pedig már életében is legendák keringtek jóságáról. A tours-i zsinat 461-ben ünnepet rendelt számára. Tisztelete egyre fokozódott az emberek körében. Sírja felett 476-ban bazilikát építettek.

Franciaországon és Burgenlandon kívül szülőföldjének, Magyarországnak is a védőszentje, számos település viseli a nevét valamilyen formában. Mindmáig sok néphagyomány kötődik a Márton-naphoz, leginkább a libákkal kapcsolatos hiedelmek maradtak fenn. És hogy miért éppen a libák? A legenda szerint 371-ben, amikor Tours püspökévé választották, Márton egy libaólban próbált elrejtőzni, mert nem akarta elfogadni az új titulusát. Ám a ludak elárulták őt a gágogásukkal. A Márton-nap egyébként a negyvennapos adventi böjtöt megelőző utolsó nap, amikor meg van engedve a jóízű és gazdag falatozás, illetve a vigasság is. Ezen a napon rendszeresek voltak a lakomák, bálok, vásárok. Mostanában is sok helyen csapnak táncos mulatságot, az asztalról pedig nem hiányozhat a liba és az újbor. A liba húsából egyébként szokás volt a papnak is küldeni, innen ered a püspökfalat szó. Ezen a napon nem volt szabad sem mosni, sem ruhát szárítani, mert ahol így tettek, ott a hiedelem szerint marhavész fenyegetett a következő évben. A sült liba mellcsontjából az időjárást jósolták meg: ha a csont barna, akkor sáros lesz a tél, ha viszont fehér, akkor havas. Az aznapi időjárásnak viszont az ellenkezője várható: „Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.” Illetve: „Márton napján ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.”


(A szentek élete című könyv, a Katolikus.hu portál és a Magyar Néprajzi Lexikon alapján)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Képmás rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink